Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a szabálysértési törvénynek azt a paragrafusát, amely a közterületi hajléktalanságot tiltotta. A hajléktalan emberek hatósági üldözésének azonban hosszú története van, és nem kizárólag a jobboldali vezetéshez kötődik, lásd például Demszky Gábor aluljáró-takarítási akcióit a 2000-es évek elején, vagy a Molnár Gyula MSZP-s polgármester által 2009-ben bejelentett ún. hajléktalanmentes övezeteket Újbudán. A Fidesz hatalomra jutása óta a hajléktalanság kriminalizációja a hivatalos politika szintjére emelkedett.

A Város Mindenkié csoport 2010 őszén tüntetett ez ügyben először, amikor az építési törvény módosításának indoklásában a Belügyminisztérium a hajléktalanságot jelölte meg mint a közterület egyik olyan „nem rendeltetésszerű használatát”, amelyet a helyi önkormányzatok betilthatnak. Legelőször a főváros élt ezzel a lehetőséggel, és 2011májusában szabálysértéssé nyilvánította az életvitelszerű tartózkodást közterületen. Ezt a példát követte Józsefváros is, majd 2011 végén a parlament megszavazta, hogy ez a tényállás bekerüljön a szabálysértési törvénybe, mely szerint így akár 150 ezer forint bírság is kiszabható volt annak az embernek, aki ismételten elkövette a fedélnélküliség szabálysértését. Ennek a jogszabálynak a 2012 áprilisában életbe lépett változatát semmisítette meg az AB, amely szerint „önmagában az, hogy valaki a közterületen éli az életét, mások jogát nem sérti, kárt nem okoz, a közterület rendeltetésszerű használatát, a közrendet nem veszélyezteti”.

In this presentation, I will first introduce the organization called The City is for All and then move on to some of the dilemmas we have encountered in our work. I will provide more questions than answers as my questions are meant as a friendly provocation for further critical reflection.

1. The City is for All

A Város Mindenkié (The City is for All) was founded in 2009 in Budapest, Hungary, based on the model of the New York-based organization called Picture the Homeless (PTH). While I have been involved in housing organizing since 2005, up until 2009, this was conventional middle-class activism where we worked for homeless people but not in any way with them. When I came to study in New York, I met PTH and it turned my world around. I learnt from them that homeless people need to be at the center of progressive work as active subjects and not only as objects of our compassion.

In the wake of the 2008 explosion of the current economic crisis, more and more people are actively fighting to restore what they've lost. Not since the ‘60s have so many people across the globe taken to the streets to demand a more just and democratic society, access to housing, health care, education, food, jobs, a clean and safe environment and lives free from police violence. Most of these uprisings are rooted in the urban landscape. Many of their demands imply a major transformation in the way our cities work. During this amazing moment of crisis and mobilization, it's important that we ask ourselves: What kind of city do we want to see?

Urban Uprising - conference organized by the Brecht Forum, the Center for Place, Culture and Politics and the New School Urban Ecologies Program

Friday, November 30th 1-3pm Global Urban Uprisings

Modern capitalist societies have always combined elements of the social and the penal state when it came to dealing with social inequality and poverty. Hungary is no exception. The state responses to housing poverty since the regime change in the late 1980s have included both approaches, but with a growing emphasis on punishing and criminalizing poor people and other marginalized communities.

In this presentation, I will first talk about (the lack of) state policies regarding housing in post-socialist Hungary and then attempt to explain why the state is cutting back on social services and criminalizing homelessness instead of devising a sensible housing policy.

First, let me give you a short historical context. During state socialism, housing was a central issue. At the beginning, the state aimed to decommodify housing and provide it for the workers as a form of entitlement, or rather reward. After the Second World War, the communist government nationalized apartments and the proportion of publicly owned housing stock reached 50% in Budapest. Most of the housing in the countryside remained in private hands.

A Város Mindenkié csoport mai sajtótájékoztatóján hozta nyilvánosságra az egy éven keresztül tartó Utca és jog című kutatás eredményeit, amely azt vizsgálta, hogy éri-e hátrányos megkülönböztetés a Budapesten fedél nélkül élő embereket az állam képviselői részéről, és ha igen, milyen gyakran és milyen formában.

A projekt a részvételi akciókutatás módszertanára épült, melynek lényege, hogy egy társadalmi probléma kutatását azok végzik, akiket a probléma közvetlenül érint. Kutatásunkban minden kutatói feladatot hajléktalan aktivisták végeztek. Közel 400 hajléktalan ember válaszolt kérdőíves felmérésünkre és kb. 20 olyan emberrel készítettünk interjút, akik munkájuk során kerülnek kapcsolatba hajléktalan emberekkel.

Sandy helyenként hurrikán volt, helyenként trópusi vihar. Én személyesen semmilyen kárt vagy hátrányt nem szenvedtem miatta, de New Yorkot nagyon megrázta. Beszámoló az elmúlt egy hétről.

Onnan értesültem Sandyről, hogy Sebály Betti, A Város Mindenkié egy aktivistája, aki most éppen Virginiában végzi szakmai gyakorlatát, jött meglátogatni... és már hónapok óta tervezgettük, hogy ha jön New Yorkba, akkor majd jó sokat bringázunk együtt a városban. Aztán Sandy hallatán - ami akkor még úgy volt, hogy összekeveredik egy nagy hóviharral - úgy döntöttünk, hogy nincs értelme hozni a biciklit. Ugyanis amikor 2 éve hatalmas hó volt New Yorkban, több napig tartott, mire az utakat használhatóvá tették. Ez a döntés volt az első és legjobb jele annak, hogy mennyire amatőrök vagyunk hurrikán-túlélés tekintetében - tegyük hozzá: szerencsére.

Betti szombaton érkezett és vasárnap még Vobbal, egy másik AVM-es aktivistával, elmentünk Coney Islandre, Brooklyn legdélebbi csücskébe, ami a kedvenc helyem New Yorkban. Ekkor már vártuk Sandyt. A tengerpart kihalt volt, és akik ott voltak, láthatóan azért mentek, hogy megnézzék, hogyan készülnek a helyiek a viharra. Egy nagy lapátos autó homokgátat épített, a tengerpartot a parkőrök emberei lezárták (persze ezt sokan nem vették figyelembe, többek között mi sem - ezért még gyorsan átbújtunk a kerítésen és kimentünk a mólóra fotózni). Volt, aki jet-skizett a part mellet, miközben a parkőrök folyamatosan járőröztek a parton és hangosbemondón kérték az embereket, hogy hagyják el a területet. Egy kivételével minden üzlet be volt zárva - az egyetlen, ami nyitva volt, láthatóan katasztrófa-turizmusra rendezkedett be. A metrót aznap este 7-től lezárták, hogy elég idő legyen a rendszer lezárására, így még gyorsan 7 óra után valamivel elkaptuk az utolsó metrót hazafelé. Metró nélkül New York teljesen megbénul - senki sehova. Ebben a városban a legalacsonyabb az egy főre jutó autók száma és nagyon sok embernek még jogosítványa sincs. Érdekes érzés volt úgy hazamenni, hogy nem lehetett tudni, mikor tudjuk majd elhagyni legközelebb a házunk környékét.

Dósa  Mariann és  Udvarhelyi Éva Tessza "The increasing criminalization of homelessness in Hungary" című cikke megjelent a Housing Rights Watch 2012 októberi számában.

A cikk letölthető innen.

Housing Rights Watch

Poverty is not a Crime kampány

Az Open House New York másik sétája, amin részt vettem New York Tribeca nevű negyedében mutatta be az ún. eltűnő hirdetéseket, vagyis azokat a hatalmas falra festett reklámokat, amik jellemzően a század első felében a város jellegzetességei voltak. Noha sok már alig-alig látszik, jelenlétük még mindig markáns.

A túrát Frank H. Jump vezette, aki évtizedek óta fényképezi az eltűnő hirdetéseket a városban. Blogján nagyon-nagyon sok érdekes kép és forrás található: http://www.fadingad.com/fadingadblog/

A Tribeca nevű városrész neve egy rövidítés: Trinagle Below Canal, azaz a Canal street alatti háromszög. Ha egy városrésznek ilyen neve van New Yorkban, azonnal lehet tudni, hogy azt az ingatlanfejlesztők és ügynökök adták neki, hogy megkülönböztessék a környezetétől és a név által is kapósabbá tegyék a területek (ilyen pl. a SoHo – South of Houston, NoHo – North of Houston és a DUMBO – Down Under the Manhattan Bridge Overpass).

Tribeca az 1950-es évekig jellemzően ipari negyed volt, tele raktárakkal és elsősorban textilgyárakkal. Nagyon sok élelmiszer importtal foglalkozó cégnek volt itt épülete, a termékek közül kiemelkednek az olyan egzotikus termékek, mint a kávé, olívaolaj és fetasajt – ezeknek az emlékeit az eltűnő hirdetések is őrzik. A hirdetések nagy része az 1910 és 1930 közötti időszakból származik.

Két kedvencem volt a sétán. Az egyik az 1910-es évek hirdetéseit imitáló festmény, ami valószínűleg a negyedben valamikor később forgatott film díszlete volt, a másik pedig egy zsebkendőt (!) készítő cég hirdetése.

Képek a sétáról itt.

És néhány saját felfedezés a város más részeiről:

Az Open House New York hétvégén évek óta rengeteg, máskor a nyilvánosság számára elérhetetlen épületet és helyet megnyitnak a városban, valamint tematikus, főként New York építészeti örökségével kapcsolatos sétát szerveznek. Ebben az évben ez a hétvége október 6-7-ére esett. Mivel kicsit későn eszméltem, egyetlen épületbe sem sikerült bejutnom (a regisztráció megnyitása után egy pár órával már szinte minden ilyen jellegű program betelt), de így is két lenyűgöző sétán vettem részt.

Ezek közül az elsőt a vadonatúj Museum of Reclaimed Spaces (Visszaszerzett Városi Terek) nevű kezdeményezés szervezte. A teljesen önkéntes alapon szerveződő múzeum a Lower East Side egyik utcai üzlethelyiségében dokumentálja New York radikális történetét, vagyis a város alakításában nagy szerepet játszó, alulról jövő mozgalmak és csoportok tevékenységét. A múzeumot többek között az a Bill DiPaola szervezi, aki a New York-i Critical Mass egyik fő aktivistája, és aki a 80-as és 90-es években a közösségi kertekért küzdött, valamint házfoglalásokban is részt vett. A túra, amin részt vettem, a Lower East Side közösségi kertjeit mutatta be.

New Yorkban az 1970-es évek gazdasági visszaesésekor nagyon sok ház kiürült és lepusztult. Sok tulajdonos úgy próbált meg megszabadulni az üres ingatlantól, hogy felgyújtotta, megkapta a biztosítási pénzt, majd az üres telket otthagyta. Ezeket az üres telkeket kezdték a város lakói átalakítani közösségi kertekké, ahol mindenki önkéntesen dolgozott. A kertek nagyon fontos szerepet játszottak az olyan szegény, jellemzően kisebbségek által lakott negyedekben, mint a Lower East Side vagy Kelet-Harlem. Szerepük elsősorban a közösségépítés volt, de voltak olyan kertek is, ahol valódi gazdálkodás folyt. A közösségi kertek kialakításának legfontosabb úttörője Liz Christy, aki a Green Guerillas (Zöld Gerillák) alapítója. A csoport egyik híressé vált módszere az volt, hogy az elhanyagolt, üres telkekre ún. mag-bombákat, vagyis növényi maggal teli földlabdákat dobtak át a kerítésen, melyek egy idő után kikeltek és az üres telkek kezdtek valóban kertekre hasonlítani, amelyet aztán a helyiek ápoltak.

2011. október 18-án, a XIV. kerület Francia út és Egressy út sarkán álló saját építésű kunyhókat munkagépekkel ledózerolta a zuglói önkormányzat. A bontás időpontjáról az ott élők nem értesültek és a legtöbb lakónak még arra sem volt lehetősége, hogy személyes tárgyait kimentse. A szó szerint földönfutóvá tett embereknek az otthona mellett szinte minden tulajdona odaveszett, amit az évek során összegyűjtöttek, köztük számukra fontos emléktárgyak is, mint például családi fényképek.

Az erőszakos bontás idején kb. 20 ember élt hosszú évek óta az Egressy út két oldalán, a vasúti töltés mellett felhúzott kunyhókban. Noha engedély nélkül építkeztek, a kunyhókat otthonként használták: bebútorozták őket, tudtak főzni, itt tárolták személyes tárgyaikat, és innen jártak dolgozni. A legtöbb kunyhóban az alapvető komfortot megvolt: elektromos áramot akkumulátor segítségével állítottak elő, és különböző szívességeken keresztül vízhez is jutottak. A helyiek beszámolója szerint az évek során egy egymást segítő közösség alakult ki. A környékbeliekkel a viszonyuk változó volt: volt, akit zavart a kunyhólakók jelenléte és levelet írt az önkormányzatnak ez ügyben, de voltak olyanok is, akik kisebb-nagyobb segítséget nyújtottak az itt élők számára. 

A szóban forgó terület a MÁV Zrt. tulajdonában áll, azonban a cég éveken át nem jelezte a kunyhóban élő embereknek, hogy ellenzi jelenlétüket. Tulajdonosként a MÁV-nak lett volna jogi lehetősége arra, hogy az érintetteket jegyzői vagy bírósági határozattal eltávolítsa a területről, ezt azonban semmilyen formában nem kezdeményezte. Azzal tehát, hogy hosszú időn keresztül nem tett semmilyen lépést az érintettek ott tartózkodása ellen, a MÁV hallgatólagosan tudomásul vette a lakóközösség kialakulását saját területén.

New Yorkban az 1970-es évek gazdasági visszaesésekor kezdték a lakók átalakítani az üres telkeket közösségi kertekké. Ezek a kertek nagyon fontos szerepet játszottak az olyan szegény, jellemzően kisebbségek által lakott negyedekben mint a Lower East Side és Kelet-Harlem. Szerepük elsősorban a közösségépítés volt, de voltak olyan kertek is, ahol valódi gazdálkodás folyt. A városi önkormányzat nem mindig nézte jó szemmel ezeket a kerteket - amelyek valóban engedély nélkül működtek és sokszor az ellenkultúra központjai voltak - és sokat meg is szüntetett közülük.

Az 1980-as években a megmaradt kerteket intézményesítették és ma a város a helyi közösségi kerteket a Green Thumb programon keresztül támogatja.

Néhány jellemző példa a több tucat kisebb és nagyobb közösségi kert közül:

Mindig azt gondoltam magamról, hogy helyhez kötött ember vagyok. Noha sokat utazom és több országban is éltem már, az igazi otthonom az a pasaréti ház, amiben már édesanyám is felnőtt és ahol én is vettem egy kis lakást. Pasarét annyira stabilan felső-középosztálybeli hely és a családom olyan régóta része az összképnek, hogy fel sem merül, jelenlétem bármit is változtatna a környék társadalmi összetételén. Talán éppen emiatt – és annak ellenére, hogy elég sokat olvasok az amerikai városok társadalmi feszültségeiről –, amikor kétéves New York-i tartózkodás után Harlembe költöztem, felkészületlenül ért, mennyi dilemmát okoz egy olyan egyszerűnek tűnő személyes döntés, hogy hol is lakjon az ember.

Miközben New York az Egyesült Államok egyik legsokszínűbb városa, aközben a leginkább szegregált is. Hogy a legkézenfekvőbb dimenziókat vegyük: a város lakosságának több mint 30%-a külföldön született, a fehérek, a feketék és a spanyolajkúak egyenként a lakosság közel egyharmadát alkotják, míg az ázsiaiak aránya 10% körüli. Ennek ellenére (vagy éppen ezért), az egyes negyedekben kevés a keveredés, mindenhol egyik vagy másik etnikai csoport dominál (forrás: Urban Research Maps).

2010 őszén költöztem Manhattan nyugati 149. utcájába, amely hivatalosan Nyugat Harlem Hamilton Heights nevű negyedében van. Az itt található házak többsége a huszadik század elejéről származik, amikor a magasvasúttal együtt a város déli részén kialakult ipari és kereskedelmi tevékenységtől elhúzódó jómódú fehérek költöztek ide. Sok itt a szép, barnakőből épített sorház és nem ritka a néhány emelet magas bérház sem, tágas „polgári” lakásokkal (én is egy ilyenben lakom, három lakótársammal együtt). Az 1930-as és 40-es években szinte teljesen kicserélődött a lakosság: a fehérek még messzebb vonultak a belvárostól a kertvárosok felé, a helyükre pedig a fekete középosztály költözött. A fekete értelmiség beáramlása a 60-as évektől különösen felgyorsult. A nemzetközi gazdasági válság hatásra a 80-as évekre egész New York rossz gazdasági és szociális helyzetbe került: megnőtt a bűnözés, sok ingatlan megüresedett, és a szociális ellátórendszer is megrogyott. Ebben az időszakban sok alacsonyabb státuszú, főleg spanyolajkú lakó érkezett Hamilton Heights-ba, többségük a Dominikai Köztársaságból.

Ezen a héten, az Occupy Wall Street mozgalom első évfordulója alkalmával szervezték meg a New York-i Szabadegyetemet (Free University New York), ahol sok neves és kevésbé neves előadó tartott előadást számtalan, a radikális mozgalmak tagjait érdeklő témában a jóga társadalmi vonzataitól a nemzeti adósságokon és horizontális pedagógia módszerein át a sikeres mozgalmi stratégiákig. A szabadegyetem helyszíne a Madison Square Park, ahol a park rendszeres használata mellett egyszerre több beszélgetés és előadás is folyt, egészen másfajta minőséget kölcsönözve a köztérnek.

A parkot egyébként a Madison Square Park Conservancy nevű nonprofit szervezet tartja fenn, vagyis ez is az egyik azon New York-i parkok közül, amelynek működtetése ún. PPP rendszerben valósul meg, vagyis az önkormányzat és egy magáncég együttműködésben (ilyen még a Central Park és a Byrant Park is például). A szabadegyetem alatt az egész parkban folyamatosan és szorgosan dolgoztak a szervezet munkatársai, néha-néha konfliktusba is kerülve a hallgatósággal, akik a földre ülve hallgatták az előadásokat, és így a park dolgozói nem mindig fértek el mellettük kis kocsijukkal, amivel az eszközöket szállították.

Az egyik beszélgetés helyszíne, ami történetesen a horizontális pedagógiáról szólt, a parkban lévő mesterséges tavacska mellett volt. Itt is dolgozott egy fiatal fiú - a beszélgetés teljes időtartama alatt (2 óra) egy hosszú nyelű eszközzel halászta ki a tóból a lehullott faleveleket. Amikor ezzel megvolt, magas szárú gumicsizmát húzott, és a maradék levelet is kihorgászta a tóból. Kicsit szürreális és egyben megdöbbentő volt látni azt az igyekezetet, amellyel a park működtetői igyekeznek fenntartani az ápoltság érzetét - a legkisebb falevél sem lehet a tóban, annak csillogni-villogni kell. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet ezt a munkát végezni - engem kicsit a szocialista korszak katonaságáról elterjedt falevélgyűjtögető történetekre emlékeztetett.

Az Utca és jog kutatásról volt szó a Klubrádió Éljen a jogával! című műsorában.

A műsorvezető Szente László, a vendégek: Udvarhelyi Tessza és Keresztes Jenő.

A műsor itt és itt meghallgatható.

Kié itt a tér? Városi közterek, környezetvédelem és társadalmi igazságosság

Résztvevők: Udvarhelyi Tessza (kulturális antropológus), Takács Attila, A Város Mindenkié csoport,  Szentistványi István (aktivista, önkormányzati képviselő), Nagy Mihály (Szegedi CNÖ elnök)

Mikor? 2012. augusztus 25. (szombat) 11h

Ebben az évben július 31 és augusztus 5 között szervezik meg Bodajkon az Ökopolitikai Nyári Egyetemet, ahol három alkalommal is szerepelni fogok - kétszer személyesen, egyszer pedig az Utca és jog kutatás képviselőin keresztül.

* 2012. augusztus 3. (péntek) 14-20h Aktivistának lenni lépésről lépésre

-- Kalocsai Kinga, Balog Gyula, Udvarhelyi Tessza, Misetics Bálint

Itt Balog Gyulával, az AVM hajléktalan aktivistájával fogunk beszélni a stratégiai gondolkodás jelentőségéről az aktivizmusban.

* 2012. augusztus 3. (péntek) 17-19h Találjuk ki együtt Budapest főterét!

--- Somfai Ágnes, Udvarhelyi Tessza, Szemerey Samu, Dományi Bálint

Itt arról fogok beszélni, hogy milyen egy befogadó és emberbarát köztér.

* 2012. augusztus 4. (szombat) 14.30-16h Velünk, ne rólunk: Szegénységben élő emberek politikai részvétele

-- Dósa Mariann, Kósa Karolina, Málovics György, Takács Gábor és Oláhné Szűcs Zsuzsa

Gábor és Zsuzsa, az Utca és jog kutatócsapat tagjai és a részvételi akciókutatás filozófiájáról és módszertanáról fognak beszélni.

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg.
Szalmazsákomra fektetlek,
porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is.
Hanem, akkor hagyj nékem is,
én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Az úton levőknek sok fajtája létezik: a turisták, akik megelégszenek egy gyors pillanatképpel; a telepesek, akik új otthont keresnek; a nomádok, akik mindig úton vannak. E könyv főszereplői a vándorok. Azok, akik elmentek-visszajöttek, és közben megváltozott bennük valami. Azok, akik az utazásban elsősorban a változást, a tanulást, a belső átalakulást keresik. És azok is, akik semmi ilyesmit nem kerestek, mégis megesett velük.

A könyv főszereplői olyan fiatalok, akik több-kevesebb időt töltöttek idegenben, hogy tanuljanak, dolgozzanak, önkéntes munkát végezzenek. Saját élményeiket, történeteiket mesélik el. Ezeket értelmezi, boncolgatja a szerző – aki maga is a vándorok közé tartozik – tudásának, szubjektív észrevételeinek és egyéni tapasztalatainak szűrőjén keresztül. Antropológiai tanulmányai, valamint sokéves munkája az interkulturális pedagógia területén segítik abban, hogy a megélt tapasztalatokat mások számára is érthetővé és átélhetővé tegye. A sokat látott utazók valószínűleg örömmel fognak magukra ismerni. Azok, akik életük első nagy utazása előtt állnak, tudatosabban készülhetnek fel arra, ami előttük áll. Végül, azok, akik még csak kacérkodnak a gondolattal, remélhetőleg kedvet kapnak a nagy kalandra.

Szántó Diana, az Artemisszió Alapítvány elnöke

A könyv teljes terjedelemben letölthető itt: www.artemisszio.hu/downloads/vandorokkulturakkozottPDF.pdf

Május 12-én úgy 60 ember elfoglalt egy évek óta üresen álló VII. kerületi ingatlant. A ház kertjében bulit tartottak, ahol a tömeges hajléktalanságra akarták felhívni a figyelmet, miközben egy az adósságai miatt lakásvesztéssel fenyegetett családnak gyűjtöttek adományokat. A Dob utca 19. számú ház korábban az önkormányzaté volt, de értékesítették. Most üres. Noha a házfoglalókat a rendőrség rövid idő alatt kiküldte az épületből (és feltehetőleg magánlaksértés miatt eljárás alá vonta őket), a „buli” túlmutat önmagán. Politikai célú házfoglalás utoljára 2005-ben volt Budapesten, pedig ez a fajta erőszakmentes ellenállás elengedhetetlen ahhoz, hogy a lakhatási szegénység a hatalom számára megkerülhetetlen kérdéssé váljon.

Magyarországon lakhatási válság van. A jogszabályokban szinte alig jelenik meg a lakhatás védelme. Nemcsak az ehhez való jog nincsen törvénybe foglalva, de nincs törvény arról sem, hogy milyen kötelezettségei vannak egy önkormányzatnak, amikor egy családot kilakoltat. Az állam kötelessége csupán az azonnali életmentéshez szükséges szállás biztosítása. A jogszabályok gyakorlatba ültetése is sok kívánnivalót hagy maga után. Például annak ellenére, hogy törvény írta elő a fogyatékos embereket ellátó intézmények kitagolását – vagyis a zsúfolt tömegintézmények 2000-ig történő bezárását és kisebb lakóközösségek kialakítását –, ez nem teljesült. Vehetjük azoknak a nőknek a példáját is, akiknek nincs gyerekük, de családon belüli erőszak áldozatai: ha felhívják az állami krízisvonalat, nagy valószínűséggel azt a tanácsot kapják, hogy utazzanak vidékre – sem lakhatást, sem átmeneti elhelyezést nem tudnak nekik biztosítani. Ugyanakkor Magyarország az Európai Unió egyetlen olyan országa, ahol szabálysértési tényállás a hajléktalanság, amit pénzbírsággal és végső esetben elzárással is büntetni lehet.

Létezik országos lakhatási program, és az önkormányzatoknak kötelességük a lakásgazdálkodás. Az Új Széchenyi Terv otthonteremtési programja és a vonatkozó kormányrendelet azonban inkább a bankok és más, a lakhatás iránt üzletileg, és nem szociálisan elkötelezett szereplők szempontjait tükrözi – és ezt is csak részben hajtják végre. A kerületi önkormányzatok számára a lakásgazdálkodás inkább teher, mint lehetőség, így nem csoda, hogy csak Budapesten több mint 2000 önkormányzati tulajdonú lakás áll üresen, és a meglévő lakásoktól is szabadulni igyekeznek. A rendszerváltás óta uralkodó ideológia is alátámasztja, hogy az állam nem vállal felelősséget a rászorulók lakhatásáért.

PROGRAMOK/ÉTEL-ITAL

Broadway musical – meglehetősen drága mulatság, de minden ellenkező híresztelés ellenére valóban érdemes megnézni egy musicalt valamelyik Broadway-i színházba. A legtöbb előadás nagyon színvonalas és már maguk a hatalmas színháztermek is különleges élményt nyújtanak. Olcsó (25 dolláros) jegyekhez közvetlen az előadások előtt lehet hozzájutni! Különösen ajánlom a következőket, mert a zene és fantasztikus effektek mellett komoly társadalmi kérdéseket is feszegetnek: In the Heights, Fela, Memphis.

St Nick’s Pub – egy nagyon pici, de annál inkább legendás jazz bár Harlemben. Meglepően olcsó és házi készítésű vacsorát is lehet kapni. Jelenleg felújítás alatt van, de reméljük, hogy hamarosan újra megnyílik.

Lenox Lounge – szintén legendás, szép Art Deco-stílusban épült, színvonalas és meglehetősen drága harlemi jazz bár.

Blue Note jazz club – meglehetősen drága, leginkább fehérek által látogatott manhattani (Greenwhich Village) jazz bár, ahol nagyon sok neves zenekar lép fel.

Nuyorican Poets Café – progresszív, sok fiatal zenekart bemutató hely a Lower East Side-on, a közönség meglepően multikulturális. Érdemes megnézni a slam poetry esteket és a színházi előadásokat is.

Van abban valami kényelmetlen, amikor az ember hajléktalanokkal szemben ül, ásványvizet tölt a poharába, figyeli, ahogy ők is töltenek, titokban végignéz rajtuk, míg hallgatja a történetüket, bólint, amikor úgy érzi, bólintania kell, csóválja a fejét, ha a történet azt kívánja, de mégis kívül marad, mert kívül akar maradni, keresi a különbözőséget, azt, amitől éppen ők vannak ott, és ahogy nézi őket, eljön a pillanat, amikor beléhasít a felismerés: talán semmi nem különbözteti meg tőlük, csak a szerencséje.

Szeréna feje fölött – ő A Város Mindenkié hajléktalan-érdekvédelmi csoport lakhatási munkacsoportjának aktivistája –most még van fedél, habár fogalma sincs, meddig. A fiatal nő beteg édesanyjával lakik egy XV. kerületi bérház önkormányzati lakásában. Születése óta ebben a kerületben él. 2010 szeptemberét megelőzően 15 évig pályázott lakásra az önkormányzatnál.

A család azért veszítette el otthonát,mert az egyik nővére súlyos beteg lett, a kezeléséhez a lakásukat is pénzzé kellett tenniük. Szerénának saját lakása soha nem volt, albérletből albérletbe költözött, minden évben beadta a pályázatát, amit aztán minden évben elutasítottak. Egészen 2010 szeptemberéig – akkor utalta ki nekik a kerület ezt a lakást. De csak egy évre kötöttek szerződést vele, amit tavaly annak ellenére sem hosszabbítottak meg, hogy sem lakbér-, sem rezsitartozása nincs. Indokolás sincs.

– Cinikusan, visszataszító modorban beszéltek velem a hivatalban. Csak azt kérdeztem, hogy ha nincs elmaradásom, gondosan karbantartottam a lakást, akkor mi akadálya annak, hogy ott maradhassunk? – idézi fel Szeréna, aki úgy érzi, bármily hülyén hangozzék is, a politika az ő szintjéig is elért: a lakást ugyanis még a választások előtt, az előző politikai garnitúra utalta ki.

– Egész egyszerűen büntetnek azért, mert a korábbi városvezetés utalta ki ezt a lakást. Mások is hasonló cipőben járnak, de a legtöbbjük köztisztviselő. Felkerestem őket, hogy együtt léphessünk fel, de félnek, inkább nem tesznek semmit –mondja.Döbbenetesnek tartja, hogy az önkormányzatok bedeszkázzák, aztán hagyják parlagon heverni az üres lakásaikat. Az AVM adata szerint csak Budapesten kétezer önkormányzati lakás áll üresen, miközben Magyarországon uniós összehasonlításban a legalacsonyabb a szociális bérlakások aránya. Ezt már érdekvédő aktivistaként mondja. E szerepbe az AVM-ben tanult bele. Az AVM –vagyis A Város Mindenkié csoport – egyre közismertebb, hiszen sajátos, szellemes és sokszor megbotránkoztató akciókkal hívja föl magára a figyelmet.

2012. május 9. és 12. között Berlinben jártam a Krétakör meghívására, hogy a magyar zsűri tagjaként részt vegyek a Biennálé számára kidolgozott Illumination című projektben. A projekt a nemzeti identitás kérdését járja körül, meglehetősen komplex módon. Első lépésben a Krétakör pályázatot hirdetett, amelyre a nemzeti identitás kérdésével foglalkozó programötleteket vártak. A pályázatok közül hat jutott be a berlini döntőbe, ahol a csapatok kreatív eszközökkel versenyeztek egymással, hogy elnyerjék az 5000 eurós fődíjat.

A pályázatokról egy munkanélküli német fiatalokból álló zsűri döntött. A magyar zsűri feladata az volt, hogy miközben a pályázókkal és főként a német zsűrivel kommunikál, sokféle olyan szempontot és kritikát fogalmazzon meg, ami a német zsűrit segíti a döntés meghozatalában. A magyar zsűri politikai és világnézeti értelemben igen színes összetételű volt: Dinók Henriett (Romaversitas), Forgács Marietta (Sosinet), L. Ritók Nóra (Igazgyöngy Alapítvány), Juhász Péter (TASZ Romaprogram), Gerényi Gábor (Mandiner), Mészáros Imre (Gój Motorosok), és én magam A Város Mindenkié képviseletében.

Az első napon a pályázók bemutatták az ötleteiket, melyek önmagukban is többféle identitásképet sugalltak. Nekem három kedvenc projektem volt: a Zöld Pók Alapítvány önironikus projektje, ami Magyarország gyűlölködési kultúráját kívánta megszerettetni önmagunkkal; a Budapesti Fegyház és Börtön cigány és nem cigány fogvatartottak közötti kommunikációt támogató programja, és a Közös Halmaz csoport kiállítás-ötlete, amely a magyarországi történelmi traumák feldolgozásával kívánja elősegíteni a jövő felé fordulást. A német zsűri döntése alapján (ami sajnos nem a leginkább átlátható módon született) az én kedvenceim közül a második körbe csak a Közös Halmaz és a Zöld Pók jutott tovább.