Van abban valami kényelmetlen, amikor az ember hajléktalanokkal szemben ül, ásványvizet tölt a poharába, figyeli, ahogy ők is töltenek, titokban végignéz rajtuk, míg hallgatja a történetüket, bólint, amikor úgy érzi, bólintania kell, csóválja a fejét, ha a történet azt kívánja, de mégis kívül marad, mert kívül akar maradni, keresi a különbözőséget, azt, amitől éppen ők vannak ott, és ahogy nézi őket, eljön a pillanat, amikor beléhasít a felismerés: talán semmi nem különbözteti meg tőlük, csak a szerencséje.

Szeréna feje fölött – ő A Város Mindenkié hajléktalan-érdekvédelmi csoport lakhatási munkacsoportjának aktivistája –most még van fedél, habár fogalma sincs, meddig. A fiatal nő beteg édesanyjával lakik egy XV. kerületi bérház önkormányzati lakásában. Születése óta ebben a kerületben él. 2010 szeptemberét megelőzően 15 évig pályázott lakásra az önkormányzatnál.

A család azért veszítette el otthonát,mert az egyik nővére súlyos beteg lett, a kezeléséhez a lakásukat is pénzzé kellett tenniük. Szerénának saját lakása soha nem volt, albérletből albérletbe költözött, minden évben beadta a pályázatát, amit aztán minden évben elutasítottak. Egészen 2010 szeptemberéig – akkor utalta ki nekik a kerület ezt a lakást. De csak egy évre kötöttek szerződést vele, amit tavaly annak ellenére sem hosszabbítottak meg, hogy sem lakbér-, sem rezsitartozása nincs. Indokolás sincs.

– Cinikusan, visszataszító modorban beszéltek velem a hivatalban. Csak azt kérdeztem, hogy ha nincs elmaradásom, gondosan karbantartottam a lakást, akkor mi akadálya annak, hogy ott maradhassunk? – idézi fel Szeréna, aki úgy érzi, bármily hülyén hangozzék is, a politika az ő szintjéig is elért: a lakást ugyanis még a választások előtt, az előző politikai garnitúra utalta ki.

– Egész egyszerűen büntetnek azért, mert a korábbi városvezetés utalta ki ezt a lakást. Mások is hasonló cipőben járnak, de a legtöbbjük köztisztviselő. Felkerestem őket, hogy együtt léphessünk fel, de félnek, inkább nem tesznek semmit –mondja.Döbbenetesnek tartja, hogy az önkormányzatok bedeszkázzák, aztán hagyják parlagon heverni az üres lakásaikat. Az AVM adata szerint csak Budapesten kétezer önkormányzati lakás áll üresen, miközben Magyarországon uniós összehasonlításban a legalacsonyabb a szociális bérlakások aránya. Ezt már érdekvédő aktivistaként mondja. E szerepbe az AVM-ben tanult bele. Az AVM –vagyis A Város Mindenkié csoport – egyre közismertebb, hiszen sajátos, szellemes és sokszor megbotránkoztató akciókkal hívja föl magára a figyelmet.

Udvarhelyi Tessza városantropológus, az AVM egyik életre hívója azt mondja: Szeréna példája illusztrálja, hogy a hajléktalanság tágan meghatározható fogalom. Ő ugyanis még nem az utcán él, de mivel az önkormányzat jogi útra terelte lakásának kiürítését, bármelyik pillanatban oda kerülhet. – Az önkormányzatok lakáspolitikája általában is katasztrofális, hiszen a kilakoltatások döntő többsége elhelyezés nélkül történik, amit én úgy fordítok le magamnak, hogy a mocsárba tapossák az embereket. Pedig annyi üres önkormányzati lakás van! – fűzi hozzá.

– A hajléktalanság megelőzése olcsóbb. Ha most kirakják Szerénát, akkor bekerül az ellátásba, ami halmozott problémákkal jár, és sokkal többe is kerül. Kontraproduktív a szociális rendszer – veszi át a szót Csaba, az AVM „hangulatfelelőse”, aki műsort vezet a Muzsikus Rádióban, és ha a tüntetés megkívánja, akkor kiderül, hangszálai jól bírják a terhelést. Az AVM úgynevezett lakhatási munkacsoportjában dolgozik. Állandó lakhatását a szülei válása miatt már úgy hatéves kora körül elveszítette. Egy hajdúsági kis faluból került a fővárosba, igen fiatalon. A MÁV-nál kezdett dolgozni pályakarbantartóként. Akkor a vasútvállalat munkásszállóján lakott.

– A munkásszállók hiánya a hajléktalanságból való kilábalás egyik akadálya.Alig van ma Magyarországon olyan vállalat, amelyik a rászoruló alkalmazottainak lakhatást biztosítana – mondja a fiatalember, akinek az élete akkor vett fura kanyart, amikor egy barátja tanácsára belépett egy direkt marketinges terjesztéssel foglalkozó vállalkozáshoz, és irodaszerek eladásával kezdett foglalkozni. Egy ideig jól is ment a bolt, albérletre is tellett, amíg egyik üzlettársa – kihasználva a fiatal fiú üzleti tapasztalatlanságát – tönkre  nem tette. Ekkor alkalmi munkákból kezdte fenntartani magát, s így került hajléktalanszállóra. – Ez tényleg pokoli. Voltam olyan helyen, ami tele volt poloskával. A fal fekete volt az odaszáradt vértől, az odakent poloskatetemektől – meséli. Aztán „önkényesek” által lakott házban is élt. Azt szinte mindenki tudja, hol vannak a városban üres lakások, szanálási területek – a hajlék nélkül élők közt az ilyen hírek gyorsan terjednek.

A negyvenes éveinek végén járó Katalin tavaly októberben lett hajléktalan. A diplomás nőt tíz éve vetette a sorsa Budapestre, szerelmével költözött a fővárosba. Egy ideig jól is mentek a dolgaik, mindketten dolgoztak, albérletben laktak. Aztán a férfinak nem jöttek be a számításai, alig talált magának munkát, frusztrált lett, ivott, majd elcsattant az első pofon is: rendszeresen és brutálisan verte a nőt. – Hetente háromszor-négyszer megvert, olyankor menekülnöm kellett. Sokszor egy szál pólóban álltam az utcán, és csak azért mentem vissza, mert azt gondoltam, jobb a verés, mint a fagyhalál – meséli. Az egyik rettenetes verés után – ez egy hideg októberi napra esett – elmenekült.

Arra sem volt ideje, hogy kabátot, meleg cipőt húzzon. – Cudar idő volt. Megláttam az utcán egy cekkeres embert, láttam rajta, hajléktalan. Megszólítottam. Ő igazított útba. Azt mondta, menjek a Dózsa György úti szállóra, de jó korán, mert már fél hattól sorba kell állni, hogy a nyolcórás nyitásnál biztosan jusson hely. Bejutottam – mondja Katalin, aki azóta egy átmeneti szállón él, ahol nagyon sok a megvert, megalázott nő, akik bántalmazó férfiak elől menekültek el. Kénytelen segélyből élni, munkát nem kap. – Bemegyek felvételre. Elsődleges dolog a megjelenés, utána jön csak az, mihez is ért az ember. Meglátják a fogaimat – hiányosak. Kiverték. Nincs pénzem megcsináltatni.

Azt mondják, nem vehetnek fel, mert nem szabad az ügyfelekkel pisszegni. Katalin csatlakozott az AVM Utca és Jog elnevezésű kutatócsoportjához, ami a fedél nélkül élő embereket érő diszkriminációt vizsgálja. A komplex kutatás megszólítja a hajléknélkülieket, de azokat a szakmákat is, amelyek kapcsolatban vannak velük, így többek között az egészségügyi dolgozókat, a szociális munkásokat és a közterület-felügyelőket is. Az AVM-ben nem akadémikusok, hanem hajléktalan emberek, vagyis az érintettek határozzák meg a módszertant és a kérdéseket. A tudományos garanciát az jelenti, hogy Udvarhelyi Tessza más társadalomkutatókkal együtt megszervezte a kutatók képzését, és az adatfeldolgozást is közösen végzik. – Még be sem indult a kutatócsoport, máris azzal támadtak minket, hogy minek kutatgatunk, inkább dolgoznunk kéne – mondja Csaba.

Az AVM-et mára szinte csak hajléktalan emberek működtetik. Élethelyzetük alapján különböző munkacsoportokba szerveződve tematizálják a problémáikat, küzdenek a lakhatási jogokért. Tessza azt mondja, az egyik legfontosabb szervezési elvük: ne uralkodjon el a középosztály! Azonnal hozzáteszi: „Észrevettük, hogy a középosztálybeliekben is van tenni akarás. Ők a szövetségeseink. Barátaink, az Új Szemlélet csoport és a Börtön helyett lakhatást! hálózat például őket szólítja meg”.

Olyan tagjaik is vannak, akikhez csak nehezen jutnak el az aktivistáik. Ők a város szélén élő kunyhólakók, vagy ahogy Udvarhelyi Tessza fogalmaz, a „kertvárosiak”. Az AVM nekik is próbál segítséget nyújtani, jelenleg Észak-Csepelen kunyhókban élő embereknek írnak szociálislakás-igénylési pályázatokat. Három szociális munkás segít a pályázat összeállításában.

– Rengeteg papír beszerzését várják el gyakran írástudatlan emberektől. Az ügyintéző az okmányirodában azt mondta a csepelieknek, ne is próbálkozzanak, minek. Demi nem így gondoljuk, és a kunyhólakók sem: mindenkinek joga van ahhoz, hogy emberhez méltó otthona legyen – mondja. Csaba jól ismeri a sherwoodi erdőnek nevezett külvárosi parkot, azt a helyet, ahová a szegény emberek viskókat húzva kimenekültek, hátha ott békében maradhatnak, egyszer már költözniük kellett, de a tulajdonossal viszonylag jó kapcsolatot ápolnak.

– Olyan ez, mint valami tanyavilág. Középen tűzrakóval, együtt főznek az emberek. Amíg nincsen megfelelő megoldás, nem volna szabad lerombolni ezeket a viskókat. Mégis, gyakran előfordul, hogy az önkormányzat emberei megjelennek, és fél óra alatt a földdel teszik őket egyenlővé. Pedig egy jogállamban még akkor sem szabadna hatósági eljárás nélkül elbontani ezeket, ha illegálisan épültek. Nemcsak az ilyen helyeken élő emberek helyzete lidérces, hanem az is, ahogyan egyik pillanatról a másikra lerombolják a megmaradt életközösségüket is. Azt kívánom, hogy aki erre utasítást ad, csak egyetlen pillanatra élje át azt, amit ezek az emberek, miközben a maguk építette kis viskókat szétverik.

Az AVM a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodával közösen egy hasonló ügyben ad jogi támaszt hajlék nélkül élőknek Zuglóban is. A hajléktalanok kártérítési pert indítottak az önkormányzat ellen, és azt kérik a bíróságtól, állapítsa meg emberi méltóságuk és az egyenlő bánásmód törvényi kötelezettségének megsértését. „Ha valaki a Rózsadombon illegálisan épít villát, azt senki sem bontja le egyik napról a másikra, inkább évekig pereskednek. Az illegálisan épített kunyhókat és lakóikat az önkormányzatok egyszerűen a szemét kategóriába sorolják, és takarítás címszó alatt egyik pillanatról a másikra eltávolítják” – olvasható az AVM Facebook-profilján a szervezet álláspontja. Dósa Mariann szociológus – szintén a csoport tagja – egy lapunkban megjelent publicisztikában (Népszabadság, 2012. április 12.) pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy ha Magyarország még jogállam, akkor az ilyen hatósági fellépéseknél is be kell tartani a szabályokat. Az önkormányzat írásos jegyzői határozat vagy bírósági döntés alapján bontathat. Kunyhókat is.

Az AVM álláspontja szerint a lakhatás –politikai kérdés. A jelenlegi kormány a hajlék nélkül élőket embertelen szállásokba zsúfolja, és ha a köztéren találja őket, bünteti. – Nem ingyenlakást akarunk! Azt gondoljuk, a rendelkezésre álló forrásokat nem a hajléktalanellátó rendszer bővítésére, hanem szociális bérlakásokra és szociális alapú lakbértámogatásokra kell költeni. Politikai döntés, mennyi pénzt vesz el az állam adó formájában a polgároktól, és kinek oszt vissza abból. Azt látjuk, hogy az állam most a középosztályt segíti. A hajléktalan emberek kisöprésére pedig csak a VIII. kerületben 200 millió forintot költ az önkormányzat. Fordíthatná ezt lakbértámogatásra is. Politikai döntés kérdése, hová kerülnek a pénzek – mondja Udvarhelyi Tessza, aki szerint az AVM hajléktalan aktivistái nemcsak a lakhatásért, hanem az előítéletek ellen is küzdenek, hiszen úgy alkotnak róluk ítéletet, hogy nem is ismerik a problémáikat. Pedig ha csak a töredékét ismernék az életüknek, illő alázattal föllelhetnék magukban azokat a pontokat, ahol az ő sorsuk egyszerűen csak szerencsésebb fordulatot vett.

New Yorktól Budapestig

A Város Mindenkié (AVM) csoport 2009-ben alakult. A Humanista Mozgalom korábban működtetett egy lakhatási jogokért küzdő csoportot, Az Utca Emberét. Ebben a progresszív kezdeményezésben már megjelent az a szemlélet, hogy a hajléktalanság problémájához nem csak a szakpolitikusoknak van közük. Az AVM ebből a mozgalomból nőtte ki magát. Alapítását megelőzte Udvarhelyi Tessza amerikai útja, amely egész világát megváltoztatta: New Yorkban megismerte a Picture the Homeless nevű szervezetet, amely Az Utca Emberéhez hasonló kezdeményezés volt, csak éppen hajléktalan emberek csinálták. – Nélkülük beszélünk róluk? Mi, középosztálybeliek értekezünk a hajléktalanságról anélkül, hogy bevonnánk az érintetteket? – kérdezi.

Az Utca Embere csoportban más aktivisták is feltették ezt a kérdést. Így született meg az AVM, Tesszán kívül Bende Anna, Misetics Bálint és Vojtonovszki Bálint kezdeményezésére. 2009-ben meghívták az amerikai szervezet tagjait Magyarországra, akik tartottak is egy képzést 30 hajléktalan és nem hajléktalan embernek arról, hogyan kell egy ilyen programot működtetni. A képzés után együtt maradtak: ez lett az AVM. A szervezet azóta sincs bejegyezve, alapvető filozófiájuk, hogy mindent önkéntesen tesznek. – Az alapítókkal bízunk egymásban. Ez különösen fontos, mert nincs rivalizálás, nincsenek hatalmi játszmák. Mindannyian tapasztaltuk már, hogy az egyéni ambíciók sokszor romba döntik még a legnemesebb célért küzdő szervezeteket is. Nálunk mindenben konszenzusos döntés születik, nem tolja előtérbe magát senki – állítja Tessza.

Ónody Molnár Dóra| Népszabadság| 2012. május 14.

Eredeti megjelenés