Ugyanazt a tájat teljesen másképpen olvassuk békében, mint háborúban: ami békeidőben egy mutatós szénakazal, az háborúban fedezék; a parasztház békében a nyugalom szigete, de háborúban az ellenség fészke is lehet. Ezzel a példával illusztrálja Kurt Lewin a környezetpszichológia alaptételét, mely szerint a tér érzékelése és értelmezése éppen annyira függ az adott társadalmi és történelmi kontextustól, mint a megfigyelő helyzetétől. Nem ugyanúgy olvassa a város tereit, utcáit, épületeit egy szegény ember, mint egy jómódú polgár, de még csak egy férfi és egy nő sem. Nem ugyanazokat a dolgokat veszik észre és messze nem ugyanannak tulajdonítanak jelentőséget. Ami az egyiknek izgalom, a másiknak veszély. Ami az egyiknek fel sem tűnik, az a másiknak „aranybánya”.

Amióta hajléktalansággal foglalkozom – és különösen amióta hajléktalan emberekkel dolgozom együtt – a város nagyon sok, korábban ismeretlen jelentésrétege tárult fel előttem. Ami a legtöbb embernek szemét, az sok fedél nélkül élő ember számára a megélhetés, a túlélés és gyakran – paradox módon – a maradék méltóság megőrzésének forrása. Idetartoznak például a szelektív hulladékgyűjtő-szigetek, a háztartási szeméttárolásra használt kukák, az utcai szemetesek csikktartói és nem utolsósorban a lomtalanítás is. Van, aki ételt, italt és csikkeket gyűjt saját használatra, és van, aki papírt, üveget, vagy fémet, hogy ezeket visszaváltva készpénzhez jusson. A lomtalanításkor talált tárgyak egyrészt bekerülnek az otthonokba (pl. kunyhók, foglalt lakások, pincék bútoraiként), másrészt a bolhapiacon értékesítik őket.

Van, akinek a „kukázás”, a „guberálás” szégyen. Valójában azonban a magyar társadalom szégyene, hogy a XXI. században ilyen sokan kényszerülnek így biztosítani a megélhetésüket. De azoknak, akik guberálnak vagy lomiznak, nem kell szégyenkezniük: ők kemény munkával, több kilométer gyaloglással, kutatással, tisztítással és javítással az eldobott tárgyat értékké és a kidobott szemetet készpénzzé alakítják. Mi ez, ha nem hasznos termelő munka? Ráadásul szinte a környezet terhelése nélkül.

Ezen kívül, ezzel a fajta újrahasznosítással nemcsak több tonna szemétnek hitt dolog kerül megfelelő hasznosításra, de sok hajléktalan ember számára ez biztosítja a minimális megélhetést is. A Város Mindenkié csoport Utca és jog kutatása során a megkérdezett kb. 400 fedél nélkül élő ember 30%-ának származott a bevétele valamilyen újrahasznosító tevékenységből!

Ma a hatóságok nemcsak az utcán alvást büntetik, de egyre erősebben üldözik az újrahasznosítás összes formáját is – pedig ezzel nem lesz nagyobb rend a városban, csupán a szegény emberek életlehetőségei szűkülnek tovább, akik lassan létükkel válnak szabálysértőkké.

Udvarhelyi Éva Tessza - kulturális antropológus

Eredeti megjelenés: Collective Plant

2013. szeptember 26-án csütörtökön a Gólyában (Budapest, Bókay János utca 34.) vetítik Révész György Az angyalok földje című filmjét. A Kassák Lajos regénye alapján készült forgatókönyv az angyalföldi Hétházban 1910 december 1.-én kezdődő lakbérsztrájkot dolgozza föl. A film után a magyarországi lakhatási mozgalmak történetéről, esélyeiről beszélgetünk.

A filmhez bevezetőt tart: Udvarhelyi Éva Tessza társadalomkutató, utána kötetlen beszélgetés.

"A Hétház hajléktalanjai künn fagyoskodnak a téli éjszakában. Férfiak és nők, kis iskolás fiúk, beteg gyerekek. Legyőzött, de meg nem tört harcosok. A rendőrtiszt hiába ajánlgatja nekik, hogy töltsék a Hajléktalanok Menhelyén az éjszakát: Mi budapesti adófizető polgárok vagyunk, — hangzik a válasz. Egy emberbarát kereskedő egy nagy üres pincehelyiséget ajánl fel nekik ugyan lakóhelyül: nem mennek. Vagy adjon a város tűrhető lakást, vagy viselje azt a szégyent, hogy polgárai télvíz idején tábori tűz mellett tanyáznak félvad nomádok módjára; így gondolkodnak. Nagyon hiszik ezek az emberek a maguk igazát." 

Facebook-esemény

Személyes történettel kezdeném, amit már többen ismernek, de ebben a körben talán még kevésbé. Viszonylag jómódú családból származom: noha a rendszerváltás óta a családom életszínvonala kétségtelenül süllyed, a kulturális tőkénk még mindig meglehetősen magas. Jó példa erre az a tény, hogy egy New York-i egyetemen végeztem a doktori tanulmányaimat, de nem a saját pénadomzemből (ez lényegében lehetetlen lett volna), hanem az egyetem által nyújtott ösztöndíjból. Mi vitt tehát arra, hogy a hajléktalansággal foglalkozzak?

2002-ben jelent meg egy igen rövid hír a Népszabadságban, ami arról számolt be, hogy Demszky Gábor akkori főpolgármester aluljáró-takarítási programot indít, melynek során megtisztítja a fővárosi aluljárókat az illegális árusoktól, a graffititől és a hajléktalan emberektől. Ennek a cikknek a nyomán kezdtem el egy kutatást (egyetemi társammal együtt), amely később a szakdolgozatunk is lett antropológia szakon. A téma iránt először azért érdeklődtem, mert a tisztaság kulturális konstrukciója érdekelt: Mi számít koszosnak és mi tisztának? Ki hogyan éli meg és értelmezi a budapesti aluljárók helyzetét és a közterületi hajléktalanságot? A kutatás közben a tudományos érdeklődés mellett egyre erősebben foglalkoztatott a kérdés etikai és erkölcsi oldala is.

Az interjúink során, amelyeket különböző hivatalok képviselőivel készítettünk, szinte mindig elhangzott, hogy ez a „takarítási” program a várost „rendeltetésszerűen” használó emberek igénye és érdeke. Vagyis kiderült, hogy ezt a programot valójában az én nevemben indították – anélkül, hogy erről kifejthettem volna a véleményemet vagy beleszólhattam volna a döntésbe. A több mint három évig tartó kutatás során egyre inkább dühített az a tény, hogy a számomra annyira kedves városban – és ráadásul az én nevemben – úgy üldöznek el embereket a közterekről, hogy nincsen hova menniük. Hiszen már akkor is sejtettem – amiben ma már biztos vagyok – hogy a közterületen élő emberek nem jókedvükben alszanak az utcán; ez valójában egy olyan kényszerhelyzet, amit a személyes lehetőségek és a megfelelő társadalmi támogatás hiánya szül.

Éva Tessza Udvarhelyi

(In)justice on the streets: The long housing crisis in Hungary from above and below

Thursday, August 29, 2013

11:00 am to 1:00 pm

Graduate Center, The City University of New York (365 Fifth Avenue), Room 6304.02

Committee Members:

Setha Low (Chair)

Michelle Fine (CUNY - GC)

Kim Hopper (Columbia University)

Susan Opotow (CUNY - GC)

Mary Taylor (Hunter College, CUNY )

Abstract

Hungary today is the only country in the world that has encoded in its constitution the possibility of penalizing homelessness in public spaces. The intensity of criminalization of homelessness in recent years has given rise to a tug-of-war between the ruling party and grassroots activists. This dissertation explores the politics of homelessness in Budapest from three interlocking perspectives, drawing on primary historical sources, social science literature in English and Hungarian, the secondary analysis of a participatory action research project as well as the author’s experiences as a housing rights activist. It will first examine how the state has addressed homelessness as the most extreme manifestation of a severe lack of affordable housing, or “housing poverty,” throughout the 20th century. While the dissertation sheds light on a number of attempts by the state to intervene, it ultimately demonstrates public authorities’ failure to appropriately address the prolonged housing crisis.Second, the dissertation illuminates the role of grassroots efforts in shaping public responses to housing poverty and homelessness from the early 1900s to the present. Revealing a long and largely unknown history of citizen activism for housing and dignity, the dissertation points out the fragmented nature of these struggles and argues for the need to develop more sustained strategic organizing to achieve housing justice.
 

Thirdly, the dissertation discusses the role of social scientists in advancing progressive social transformation, especially in the field of housing rights, by examining ethnography from below and participatory action research as two different, but equally valuable approaches to engaged social science. In a broader context, while the dissertation identifies moral exclusion as the cultural-ideological underpinning of penal approaches to poverty, it argues that the radical rise of the criminal paradigm is a symptom of a larger social, political and economic crisis of the post-socialist Hungarian state. In terms of new directions, the dissertation identifies the current dominant social construction of homelessness as a major hindrance to challenging the dominant paradigm of management and criminalization. As a result, it argues that a radical redefinition of homelessness is necessary to address housing inadequacy in a just, inclusive and sustainable way.

A hajléktalanság és a lakásszegénység a XX. századi magyar történelem leginkább megoldatlan problémái közé tartoznak. Az államszocializmus alatt az aktív lakáspolitika mellett az állam a kriminalizáció és az intézményesítés eszközeivel igyekezett eltüntetni a közterületre kényszerülő embereket. Ennek példája volt az ún. közveszélyes munkakerülés büntetése és a kötelező alkoholelvonóra vagy szociális otthonba küldés. A rendszerváltás óta a hajléktalanság újra látható társadalmi problémává vált. 1989-1990-ben hajléktalan emberek több alkalommal is tüntettek a fővárosban, hogy lakást és munkát követeljenek. Az akkori „rongyosforradalom” egyik eredménye, hogy az állam és a fővárosi önkormányzat elkezdte kialakítani a hajléktalan-ellátórendszert.

A 90-es évek elején a közvélemény jellemzően szolidáris volt az utcára kényszerülő emberekkel, hiszen a lakosság sokkolónak tartotta a hajléktalanság tömeges megjelenését. A fedél nélkül élő emberek tüntetéseit, kezdeményezéseit is sokan támogatták. Azonban ez az empatikus attitűd viszonylag hamar megváltozni látszott: a 2000-es évekre egyre erősödtek az előítéletek, és a hajléktalan emberek kizárólagos hibáztatása saját helyzetükért már nemcsak a közvéleményben, de a hivatalos politikában is egyre elfogadottabbá vált.

Noha a közterületen élő hajléktalan emberek hatósági zaklatása a rendszerváltás után sem szűnt meg, sokáig ez csak informális gyakorlat volt. A 2000-es évek második felében egyre gyakrabban próbálkoztak a helyi önkormányzatok a hajléktalan emberek eltávolításával a közterületekről (ide tartozik Demszky Gábor aluljáró-takarítási programja is). Azonban 2010-ben, a Fidesz hatalomra jutásával a hajléktalanság kriminalizációja a hivatalos politika szintjére emelkedett helyi és országos szinten is. 2010 telén Tarlós István főpolgármester kitiltotta a hajléktalan embereket a főbb budapesti aluljárókból, majd a fővárosi közgyűlés helyi rendeletet hozott a közterületi hajléktalanság büntetésére. 2011 őszén Józsefvárosban népszavazást tartottak a hajléktalanság témájában: ekkor sem a helyi lakáspolitikáról, hanem arról kérdezték a kerületi lakosokat, hogy mennyire értenek egyet a közterületi hajléktalanság büntetésével. Ezen kívül, a Parlament elé került az a törvénymódosítási javaslat, amely szabálysértéssé kívánta nyilvánítani az „életvitelszerű tartózkodást közterületen”.

A 13. ARC óriásplakát-kiállítás zsűrijének tagjai az elmúlt héten egy pályázatkezelő internetes felületen kiválasztották a beérkezett, több mint 1400 pályamunkából az általuk javasoltakat. 2013. július 26-án pedig az összes, két szavazatot kapott tervvel dolgoztunk a közös zsűrizésen, több mint nyolc órán keresztül. A végén kiválasztottuk a 3 helyezettet és a két különdíjast is. Izgalmas volt!

Az eredmény szeptember 6-tól tekinthető majd meg az Ötvenhatosok terén, Budapesten.

A zsűri tagjai:

* Bakos Gábor, ARC
* dr. Bakos Katalin, művészettörténész, Magyar Nemzeti Galéria grafikai osztály főmuzeológusa
* Bencsik Barnabás, ACAX Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda
* Bolgár Eszter, ARC
* D. Tóth Kriszta, író-újságíró, UNICEF jószolgálati nagykövet
* Gerényi Gábor, internet szakértő, informatikus, az Index.hu társalapítója
* Kovács Gergő, Magyar Kétfarkú Kutya Párt
* Parádi Judit, Ringier, Kommunikációs és B2B igazgató
* Román Balázs, a Kreatív és a Kreatív Online társ-főszerkesztője
* Schilling Árpád, Krétakör
* Szoboszlay Péter, Hammer Advertising, a HVG képviseletében
* Tóth Andrej, grafikus, Kuzin Vizuális Műhely
* Tóth Krisztián, Carnation Group, CEO, Chief Creative Officer
* Udvarhelyi Éva Tessza, társadalomkutató

Schilling Árpád a mai nap gyermekáldás okán, igazoltan maradt távol. :)

A Magnet Bank - Civil szervezetek munkáinak elbírálásakor a zsűri kiegészült, Molnár Csaba, a Magnet Bank Közösségfejlesztési vezetőjével.

Forrás: ARC

A beszélgetés jegyzete itt olvasható.

A Város Mindenkié csoport alakulása óta figyelemmel kíséri a más országokban hasonló munkát végző mozgalmak munkáját, hogy jó módszereket, eszközöket és megközelítéseket tanuljunk egymástól. Sokan tudják, hogy az AVM alapításának ötletét is egy amerikai szervezet, a Picture the Homeless adta. Noha nem vettük át egy az egyben az amerikai modellt, a New York-i szervezet missziója és működési módja erősen hatott arra, ahogyan felépítettük és ma is működtetjük csoportunkat. Mára eljutottunk odáig, hogy a Picture the Homeless is sokat tanul tőlünk, és a két szervezet kölcsönösen hat egymásra.

Szerencsére nem a mienk az egyetlen olyan példa, amikor két meglehetősen különböző ország társadalmi mozgalmai között ilyen szoros a kapcsolat alakult ki. A chicagói Anti-Eviction Campaign például egy dél-afrikai példából kiindulva alakult 2009-ben – éppen ugyanabban az évben, amikor A Város Mindenkié Budapesten. A chicagói és a Cape Town-i szervezet története sok szempontból hasonlít az AVM és a PTH közötti viszonyra, így most rajtuk keresztül mutatjuk be az országokon túlnyúló aktivizmus egy jó példáját.

Dél-Afrikában hivatalosan 1994-ben ért véget az apartheid rendszer, amely faji alapon elkülönítette az ország lakosságát és brutálisan kizsákmányolta és elnyomta az ország fekete bőrű állampolgárait. A valódi demokrácia bevezetése után Nelson Mandela és pártja, az African National Congress (ANC) került hatalomra. 1996-ben, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyomására az ország vezetése elfogadta a GEAR (Growth, Development, and Redistribution) nevű programot, amely különböző megszorításokkal serkentette a gazdasági növekedést. Ennek a programnak a következménye, hogy noha ma Dél Afrikának van a világ egyik leginkább haladó szellemű alkotmánya, a gyakorlatban ebből vajmi kevés valósul meg. 2001-ben például az ország 45 millió lakosának közel fele élt a szegénységi küszöb alatt, miközben közülük csak 3 millió embert értek el a szegénység ellen küzdő programok.

Sajnos nem számít újdonságnak, hogy a hajléktalan embereket zaklatják az egyenruhás hatóságok (rendőrök, közterület-felügyelők). A fedél nélkül élő embereket nagyon gyakran küldik el például alvóhelyükről, vagy ha hosszabb ideig üldögélnek egy köztéri padon. Ezen kívül, ma már a nyilvánosság számára is egyre nyilvánvalóbb az, amit a hajléktalan emberek már régóta tudnak: az utcán élőket sokkal többször igazoltatják, mint azokat, akiknek van biztos lakhatásuk. Azonban az elmúlt néhány évben Magyarországon is felerősödött a hajléktalanság kriminalizációja: az informális gyakorlatokon túl ma már törvényi szinten is üldözik a hajléktalan embereket és a túlélésükhöz szükséges tevékenységeket (pl. koldusrendeletek, guberálást tiltó rendeletek, az „életvitelszerű közterületen lakhatás” büntetése). A mai magyarországi folyamatok nagyon hasonlóak ahhoz, ami az 1980-as években az Egyesült Államokban zajlott: a látható hajléktalanság robbanásszerű megjelenésére ott is nagyon sok helyi önkormányzat és állam válaszolt az intenzív zaklatáson túl különböző hajléktalanellenes törvények meghozatalával.

New York-i lakhatási aktivisták szimpátiatüntetésre készülnek Brooklyn Sunset Park nevű negyedében, a 46. utcában. A résztvevők a 2010-ben kezdődött lakbérsztrájk résztvevői mellett állnak ki és az ott lakók lakáskörülményeinek javítását követelik.

A lakbérsztrájk egy olyan érdekérvényesítő eszköz, amelynek segítségével a rossz állapotban lévő épületek bérlői többek között rá tudják kényszeríteni a tulajdonost arra, hogy a befizetett bérleti díjat valóban az épület fenntartására költse. Noha manapság Magyarországon nem nagyon hallunk lakbérsztrájkokról, az 1900-as évek elején Budapesten kétszáz épület lakói tagadták meg a lakbér fizetését azért, hogy tiltakozzanak az lakbéruzsora ellen és a lakások tarthatatlan állapota miatt. Gyáni Gábor történész Bérkaszárnya és nyomortelep című könyve szerint 180 esetben sikerült is valamilyen megegyezést kötni a tulajdonosokkal, és „csak” 11 épületben voltak kilakoltatások a sztrájk következményeként. Kassák Lajos Angyalföld című művében nagyon érzékletesen számol be egy budapesti lakbérsztrájkról ugyanebben az időszakban.

New Yorkban a lakbérsztrájk a lakhatási érdekvédelem régóta bevett módszere. Virágkorát az 1900-as évek elején, valamint az 1960-as években élte. Az amerikai történelem legnagyobb és leghosszabb lakbérsztrájkja 1975-ben volt a Co-op City nevű lakótelepen Bronxban. A telepet az 1960-as években építették, és ma is a világ legnagyobb szövetkezeti lakásokból álló komplexuma. A szövetkezeti lakások lényege, hogy az épület a lakók közös tulajdonában van, és a lakásokat határozatlan ideig egyfajta részvényesként használják, miközben havi (meglehetősen alacsony) karbantartási díjat fizetnek. Ha egy lakó el akarja adni a lakását, akkor ezt csak meghatározott áron teheti. Ennek a korlátozásnak az a célja, hogy a lakások megfizethetőek maradjanak és ne váljon belőlük nagy profitot hozó árucikk.

New York a világ egyik legellentmondásosabb helye. Miközben a világ egyik leggazdagabb városa, nagyon sok a szegény ember és hatalmasak a társadalmi különbségek. A város egyik legszegényebb negyede (Wagner Houses), ahol a háztartások medián jövedelme évi 9 ezer dollár, félórányi sétára található az egyik leggazdagabb negyedtől (Upper East Side), ahol a háztartások medián jövedelme megközelíti az évi 200 ezer dollárt. Kétségtelen, hogy New York a világméretű kapitalizmus (egyik) központja, de a városban hosszú története van a szociális gondoskodásnak és érzékenységnek is. Itt találhatóak a világ legdrágább ingatlanjai, miközben az USA többi részéhez képest magas a szociális bérlakások aránya, számos lakhatási támogatási forma van érvényben és nagyon sok progresszív lakhatási kezdeményezés is innen indult.

The Hungarian NGO “The City is for All” is fighting for the rights of homeless people – but not only for them, but with their active participation. They have much on their hands these days: the Parliament recently passed a constitutional amendment criminalizing living on the streets.

The City is for All (A Város Mindenkié - AVM) was founded in 2009 in Budapest by homeless and formerly homeless people along with likeminded activists. The idea of organizing the group originally came from members of Man on the Street (Az Utca Embere), a grassroots group that fought for housing rights between 2004 and 2008. Man on the Street was an important example of grassroots organizing. However, the original mission of creating a mass movement failed and despite its radical rhetoric, Man on the Street did not break with the status quo: homeless people remained the object of middle-class activism and did not become active subjects in the process of social transformation.

After Man on the Street broke up, some of its members started to look for a different and more meaningful way to fight for housing rights. Picture the Homeless, a homeless-led advocacy group in New York provided an inspiring example of a very different approach by demonstrating how homeless people are able to become community leaders on their own behalf.: AVM was conceived.

AVM is open to anyone experiencing housing poverty and it organizes its activities around three main areas: social housing, social services and street homelessness. The group runs a campaign against the warehousing of vacant apartments and has been involved in direct action to prevent the eviction of social housing residents and shack dwellers. In the area of homeless services, AVM organizes advocacy workshops and creates consultation forums for social service users and providers to challenge the paternalistic logic of the shelter system. As homeless women face particular problems, AVM has also created a group exclusively catering to this group. Finally, in addition to producing a know-your-rights booklet and distributing it among homeless people, the group also operates a weekly free legal clinic on a public square in Budapest for homeless people and anyone struggling with housing problems.

Hozzászólásomban nem a civil és álcivil közötti különbségről vagy hasonlóságról szeretnék beszélni, hanem inkább arról, hogy mit is jelent a „politika” a „civilek” szemszögéből.

Az elmúlt időszakban sok tömegtüntetésen lehetett hallani a színpadról a politikát és a politikusokat szapuló kijelentéseket. Ezek mindig szíven ütöttek és fel is háborítottak. Nem azért, mert nem hiszem el, hogy az adott szónok nem szereti a „politikusokat” (szíve joga és sok esetben egyet is értek), hanem azért mert a „politikusok” ostorozása egy közéleti témájú tüntetésen téves és tökéletesen értelmetlen ellentétet alakít ki a „civilek” és a „politikusok” között. Én 2004 óta veszek részt lakhatási jogi aktivistaként a közéletben, és éppen ekkortól számítom azt is, hogy politikus vagyok. Pedig soha nem indultam választott tisztségért és pártnak sem voltam külső vagy belső tagja.

Az, ahogyan ma Magyarországon a politikát démonizálják erősen hátráltatja a még mindig csak kialakulóban lévő demokratikus berendezkedés működését és fejlődését. Ezt a démonizálást sok társadalmi mozgalom és civil szervezet, a média munkatársai és az ”átlag állampolgárok” is egyaránt nagy vehemenciával végzik. Ennek több következménye van, melyek közül most csak hármat emelek ki.

Először is, részben ennek a démonizálásnak köszönhető, hogy a mai magyar politikában (annak „nagypolitika” értelmében, tehát a politikai pártok, választott képviselők, az állam és az önkormányzatok világában) kifejezetten kontraszelekció működik. Sok olyan ember, aki elkötelezett egy ügy iránt és szakmailag is ért hozzá, nem akar „politikai” pályára lépni, mert nem akar bekerülni egy visszataszítónak tartott közegbe. Pedig a politika éppen az elkötelezettség terepe kell, hogy legyen és nem a tehetségtelenségé vagy a karrierizmusé, ami ma sajnos sok esetben inkább jellemző. A képviseleti demokráciában – amilyen formailag Magyarország is – egyáltalán nem mindegy, hogy ki ül a Parlamentben és kik képviselnek minket az önkormányzatokban.

– Kedves Tessza, itt ülök készenlétben, ha gondolja, elkezdhetjük az interjút. Az elképzelésem szerint ez a levélváltás írásban zajló beszélgetés.

– Egy percet kérek. (…) Rendben. Akkor jöhetnek a kérdések.

– 2013 március 19-e, Budapesten este 7 óra van. Nem tudom, hogy Önt hova képzeljem, és ott mennyi az idő?

– Itt most délután 2 óra van. New Yorkban vagyok, ezen belül Harlemben, a 149. utcában egy bérelt lakás egyik szobájában.

– Ha jók az információim a PhD-jén dolgozik, ami egy olyan diplomához juttatja, amilyen Magyarországon az első. Mi a témája?

– Igen, 2007 óta vagyok itt doktorandusz diák, a City University of New Yorkon. A tantárgy neve, amit tanulok, környezetpszichológia. Ez egy kicsit megtévesztő, mert vajmi kevés köze van a pszichológiához, inkább egy nagyon sokféle társadalomtudományt ötvöző program, ahol elsősorban a tér és társadalom viszonyát vizsgáljuk. Ez egy elég hosszú program, és már írnom kellett félúton egy szakdolgozatot, ami a Critical Mass nevű városi biciklis mozgalomról szólt. Most pedig a disszertációmon dolgozom, aminek a témája a hajléktalanság kriminalizációja Magyarországon, és az, hogy hogyan lehet ez ellen "alulról" küzdeni.

– Amikor először találkoztam a Menhely Alapítvány (Kürt utca 4.) faliújságján a Város Mindenkié A/4-es, színes szórólapjával, legelőször professzionális kivitelezése, tipográfiai profizmusa ötlött szemembe. Tartalmilag itt két halmaz van: amit igen, és amit nem nyújt a hajléktalan érdekvédő csoport. Ez jó fél évvel ezelőtt volt, és azóta rendkívül sok fejlemény történt. A Város Mindenkié logoja – az AVM kinek az ötlete? Van e mögötte Harlemben minta? Vagyis importról beszélhetünk-e, vagy egy szikra pattant ki, mint Pallas Athéné Zeus fejéből?

Hungary is in the news these days. The most recent event that brought this country to the headlines was the modification of the constitution (now official called the Fundamental Law). Although it has not been the most outrageous thing that the current regime has done, the modification is the culmination of a long process of de-democratizing Hungary and quite emblematic of what has been happening there over the past few years both politically and economically.

The 4^th modification of the constitution

About two weeks ago, 70 people occupied the headquarters of the ruling party FIDESZ. Many of the participants were university students, but it was undoubtedly a broad coalition of participants including members of the LGBT movement, human rights activists and the homeless advocacy group The City is for All. Participants of the sit-in protested against the 4^th modification of the Constitution, which would limit the autonomy of universities and the rights of university students, restrict the definition of family to marriage and parental relationships, reserve the right of the state to define legitimate religions, allow local governments to ban homeless people from certain parts of municipalities and seriously limit the jurisdiction of the Constitutional court. At a more general level, protestors stood up against the large-scale authoritarian and right-wing restructuring of Hungarian politics, society and economy that has been going on since the election of FIDESZ in 2010.

2013. február 12-én részt vettem a Kelet-Harlemi Justice Committee által szervezett ún. Cop Watch, szó szerinti fordításban „zsaru-figyelő” tréningen. A Cop Watch lényege, hogy az állampolgárok alapvető jogaikkal élve biztosítják, hogy a rendőrök jogszerűen járjanak el azokkal az járókelőkkel, akikkel kapcsolatban kerülnek, pl. igazoltatás vagy más okból. A Cop Watch kialakulásának fő oka, hogy a New York-i rendőrök sokszor igen erőszakosak és visszaélnek a hatalmukkal az állampolgárokkal szemben. A Cop Watch egy alulról szerveződő állampolgári kontroll a rendőrség munkája felett. New York számos negyedében sok szervezet végez ilyen tevékenységet, és a hosszú távú cél, hogy minél több ember tanulja meg ennek a módszertannak az alapjait, hogy mind saját magát, mind másokat meg tudjon védeni a hatalom túlkapásaitól – az utcán és az élet minden területén.

Part 2: Global Urban Uprisings (Chair: Peter Marcuse, Hiba Bou Akar, Mavuso Dignani, Deen Sharp, Éva Tessza Udvarhelyi)