Az Open House New York hétvégén évek óta rengeteg, máskor a nyilvánosság számára elérhetetlen épületet és helyet megnyitnak a városban, valamint tematikus, főként New York építészeti örökségével kapcsolatos sétát szerveznek. Ebben az évben ez a hétvége október 6-7-ére esett. Mivel kicsit későn eszméltem, egyetlen épületbe sem sikerült bejutnom (a regisztráció megnyitása után egy pár órával már szinte minden ilyen jellegű program betelt), de így is két lenyűgöző sétán vettem részt.

Ezek közül az elsőt a vadonatúj Museum of Reclaimed Spaces (Visszaszerzett Városi Terek) nevű kezdeményezés szervezte. A teljesen önkéntes alapon szerveződő múzeum a Lower East Side egyik utcai üzlethelyiségében dokumentálja New York radikális történetét, vagyis a város alakításában nagy szerepet játszó, alulról jövő mozgalmak és csoportok tevékenységét. A múzeumot többek között az a Bill DiPaola szervezi, aki a New York-i Critical Mass egyik fő aktivistája, és aki a 80-as és 90-es években a közösségi kertekért küzdött, valamint házfoglalásokban is részt vett. A túra, amin részt vettem, a Lower East Side közösségi kertjeit mutatta be.

New Yorkban az 1970-es évek gazdasági visszaesésekor nagyon sok ház kiürült és lepusztult. Sok tulajdonos úgy próbált meg megszabadulni az üres ingatlantól, hogy felgyújtotta, megkapta a biztosítási pénzt, majd az üres telket otthagyta. Ezeket az üres telkeket kezdték a város lakói átalakítani közösségi kertekké, ahol mindenki önkéntesen dolgozott. A kertek nagyon fontos szerepet játszottak az olyan szegény, jellemzően kisebbségek által lakott negyedekben, mint a Lower East Side vagy Kelet-Harlem. Szerepük elsősorban a közösségépítés volt, de voltak olyan kertek is, ahol valódi gazdálkodás folyt. A közösségi kertek kialakításának legfontosabb úttörője Liz Christy, aki a Green Guerillas (Zöld Gerillák) alapítója. A csoport egyik híressé vált módszere az volt, hogy az elhanyagolt, üres telkekre ún. mag-bombákat, vagyis növényi maggal teli földlabdákat dobtak át a kerítésen, melyek egy idő után kikeltek és az üres telkek kezdtek valóban kertekre hasonlítani, amelyet aztán a helyiek ápoltak.

A városi önkormányzat sokáig nem nézte jó szemmel ezeket a kezdeményezéseket – amelyek engedély nélkül működtek és sokszor az ellenkultúra központjai voltak – és sokat meg is szüntetett közülük. Az 1980-as években a megmaradt kerteket intézményesítették és ma a város a helyi közösségi kerteket a Green Thumb programon keresztül támogatja. Azok a kertek, amelyek nem kerületek be a Green Thumb programba, még mindig veszélyben vannak, hiszen nincsen elismert státuszuk.

Ezen a hétvégén különösen szerencsénk volt, mert az amúgy a nagyközönség számára a hetente csak pár napot vagy néhány órát nyitott kertek Betakarítási Fesztivál tartottak, és így nagyon sok programmal várták az érdeklődőket. A séta a 9th Street Community Gardennél indult, ami egy hatalmas, dzsungelszerű kert, akár órákon keresztül el lehet benne bolyongani. Ide nem is tértünk be, viszont a túravezetők röviden elmesélték a Lower East Side történetét.

A Lower East Side New York klasszikus bevándorló negyede, a századforduló környékén érkező kelet-európai bevándorlók tömegesen költöztek ide. A huszadik század elején ez volt a világ legzsúfoltabb területe, nagyon sokan éltek összezsúfolva az icipici lakásokban. A 60-as évekre a fehér, jobb módú lakosság kiköltözésével New York belvárosa meglehetősen leromlott és a Lower East Side a 60-es években a bűnözésről, a drogokról és a frissen alakuló alternatív szubkultúrákról vált híressé. Ekkortól készítette a negyedről híres fotóit Clayton Patterson, amelyek nagyon jól visszaadják a negyed akkori hangulatát. A Lower East Side a kelet-európai bevándorlók után a Puerto Rico-iak otthona lett, és a spanyolajkú közösség jelenléte még ma is erősen érződik a negyedben. A 70-es években a West Village-ben élő művészek elkezdtek kiszorulni a hagyományos bohém-negyedből, és sokan a Lower East Side-ra költöztek át. Amikor az ingatlan-befektetők felfedezték az akkor még elég rossz állapotban lévő negyedet, egy részét átnevezték East Village-nek, hogy jobban eladható legyen. A művészek által elindított, majd az ingatlanipar által mesterségesen felerősített dzsentrifikáció a 80-as években felgyorsult, és ez nagyon sok társadalmi feszültséghez és fizikai összetűzéshez is vezetett a negyedben.

A Firemen’s Memorial Garden azoknak a tűzoltóknak az emlékét őrzi, akik feladatuk teljesítése közben haltak meg. A kert gondozásában leginkább tűzoltók és családjuk vesznek részt. Több időt töltöttünk el a Green Oasis nevű kertben, amelynek Bill is a tagja. A kertben folyik gazdálkodás, vannak méhkasok, ahol a kert művelői mézet termelnek, van egy közösségi tér, ahol gyűléseket tartanak, és egy kis tavacska is díszhalakkal. Ebben a kertben mesélték el vezetőink, hogy a legtöbb kertnek a legnagyobb gondot a víz és áramellátás okozza. Van, ahol a vizet a legközelebbi tűzcsapról hordják, de van olyan is, mint például ez a kert, ami egy közeli házból vezeti át a vizet és az áramot is. A kertek nagy részében a haszonnövényeket nem lehet közvetlenül a földbe ültetni, mert a talaj túlságosan szennyezett, így megemelt növényágyakat hoznak létre, amelyeket feltöltenek a helyben termelt komposzttal kevert földdel.

Az utca, ahol a tűzoltók kertje és a zöld oázis is található, telis-tele van rendőrautókkal. Ennek az oka, hogy a 80-as években, amikor a legtöbb összecsapás volt a hatóságok és az itt élő radikális lakók között, a város egy hatalmas rendőrőrsöt alakított ki, hogy fenntartsa a „rendet” és megelőzze az állampolgári aktivitást. Bill szerint még ma is ebben a negyedben található a lakosságszámhoz képest a legtöbb cirkáló rendőr.

A következő kert az Esperanza, azaz Reménység kert lett volna, amelyet sajnos megnézni nem tudtunk, mert ezt 2000-ben a város bezárta, eldózerolta és helyére egy magánbefektető lakóépületet húzott fel. A kertért hatalmas csatát vívtak a helyi aktivisták, ősszel és télen hónapokig kint aludtak a szabadban, hogy őrizzék a kertet – végül sajnos sikertelenül.

A közelben található a Lower East Side Ecology Center (Lower East Side ökológiai központ) kertje is, amely túravezetőink szerint a New York-i újrahasznosítás úttörője és részben innen terjedt el a ma már az egész városban kötelező szelektív szemétgyűjtés. A kert különlegessége, hogy ide organikus szemetet is lehet hozni és azt is komposzt formájában újrahasznosítják. Ez városi szinten még egyáltalán nem valósul meg – New Yorkban egyelőre kétféle szelektív szemetes van, egy a papírnak, egy pedig a fémnek, üvegnek és műanyagnak. De ami késik, nem múlik…

A közösségi kerteken kívül egy foglalt házat is megnéztünk – bár csak kívülről. Ez a kevés azon házak egyike, amely még megmaradt a 80-as évek foglalásai közül. Mint a legtöbb ilyen ház, azóta ez is egyfajta egyesületként (Homesteaders’ Association) működik, de több eredeti foglaló még mindig itt él. A teljesen lerobbant házat a lakók saját erőből felújították és lassan elnyerték a jogot, hogy legálisan lakhassanak benne. Régebben itt működött az a kalózrádió is, ami a helyi aktivisták híreit és zenéit közvetítette. A New York-i foglalt házak történetéről itt lehet többet olvasni.

Ezután jutottunk el a Tompkins Square Parkhoz, amelynek nagyon fontos szerepe van New York radikális történetében. Itt a 80-es évek közepétől valóságos háború dúlt az ingatlanfejlesztők és hatóságok, valamint a parkban élő hajléktalan emberek, környékbeli művészek és házfoglalók (squatterek) között. A többéves harc után a parkot 1991-ben az aktivisták elvesztették. A parkot egy időre bezárták, majd átalakították (ma kerítések labirintusa) és este 11-kor mindig bezárják. Mindennek ellenére a park azóta is az aktivizmus fellegvára, az Occupy Wall Street első gyűléseit is itt tartották.

A 6BC egy botanikus kert, nagyon szépen ápolt, több tucatféle különleges növénnyel. Az El Jardin de Paraiso pedig egy hatalmas kert, amelynek a különlegessége, hogy egy kis mesterséges patak futja körbe és a közepén óriási szabad tér van, ahol ott jártunkkor is gyerekek játszottak és közösségi eseményeket lehet tartani. A kertben állatok is vannak – nyulak, csirkék és egy pulyka. Noha korábban voltak disznók is, New York szabályai szerint a városban csak csirkét lehet tartani, így ezeket végül el kellett ajándékozni. A pulykát kvázi illegálisan tartják – „hiszen ez csak egy nagyra nőtt csirke”.

Az utolsó kert, amit megnéztünk a La Plaza Cultural, amelynek megalapítása Armando Perez nevéhez fűződik, aki később helyi politikus lett és 1999-ben brutálisan meggyilkolták. Ez a legjobban felszerelt kert (saját vízrendszere is van!), és akár esküvőkre is ki lehet bérelni. Van benne játszótér és külön kis megművelt parcellák is. Ezt a kertet is el akarta dózerolni a város, de végül közösségi összefogással sikerült megmenteni és ma az egyik legismertebb kert a környéken.

További képek a közösségi kertekről.