Május 12-én úgy 60 ember elfoglalt egy évek óta üresen álló VII. kerületi ingatlant. A ház kertjében bulit tartottak, ahol a tömeges hajléktalanságra akarták felhívni a figyelmet, miközben egy az adósságai miatt lakásvesztéssel fenyegetett családnak gyűjtöttek adományokat. A Dob utca 19. számú ház korábban az önkormányzaté volt, de értékesítették. Most üres. Noha a házfoglalókat a rendőrség rövid idő alatt kiküldte az épületből (és feltehetőleg magánlaksértés miatt eljárás alá vonta őket), a „buli” túlmutat önmagán. Politikai célú házfoglalás utoljára 2005-ben volt Budapesten, pedig ez a fajta erőszakmentes ellenállás elengedhetetlen ahhoz, hogy a lakhatási szegénység a hatalom számára megkerülhetetlen kérdéssé váljon.

Magyarországon lakhatási válság van. A jogszabályokban szinte alig jelenik meg a lakhatás védelme. Nemcsak az ehhez való jog nincsen törvénybe foglalva, de nincs törvény arról sem, hogy milyen kötelezettségei vannak egy önkormányzatnak, amikor egy családot kilakoltat. Az állam kötelessége csupán az azonnali életmentéshez szükséges szállás biztosítása. A jogszabályok gyakorlatba ültetése is sok kívánnivalót hagy maga után. Például annak ellenére, hogy törvény írta elő a fogyatékos embereket ellátó intézmények kitagolását – vagyis a zsúfolt tömegintézmények 2000-ig történő bezárását és kisebb lakóközösségek kialakítását –, ez nem teljesült. Vehetjük azoknak a nőknek a példáját is, akiknek nincs gyerekük, de családon belüli erőszak áldozatai: ha felhívják az állami krízisvonalat, nagy valószínűséggel azt a tanácsot kapják, hogy utazzanak vidékre – sem lakhatást, sem átmeneti elhelyezést nem tudnak nekik biztosítani. Ugyanakkor Magyarország az Európai Unió egyetlen olyan országa, ahol szabálysértési tényállás a hajléktalanság, amit pénzbírsággal és végső esetben elzárással is büntetni lehet.

Létezik országos lakhatási program, és az önkormányzatoknak kötelességük a lakásgazdálkodás. Az Új Széchenyi Terv otthonteremtési programja és a vonatkozó kormányrendelet azonban inkább a bankok és más, a lakhatás iránt üzletileg, és nem szociálisan elkötelezett szereplők szempontjait tükrözi – és ezt is csak részben hajtják végre. A kerületi önkormányzatok számára a lakásgazdálkodás inkább teher, mint lehetőség, így nem csoda, hogy csak Budapesten több mint 2000 önkormányzati tulajdonú lakás áll üresen, és a meglévő lakásoktól is szabadulni igyekeznek. A rendszerváltás óta uralkodó ideológia is alátámasztja, hogy az állam nem vállal felelősséget a rászorulók lakhatásáért.

Eszerint a lakhatás magánügy, mindenkinek magának kell róla gondoskodnia. Végül, az országban uralkodó szélsőségesen egyenlőtlen hatalmi viszonyok miatt, a döntéshozók figyelmen kívül hagyhatják a tömeges lakásszegénységet: a politikai és gazdasági hatalom koncentrációja és a kirekesztett csoportok gyenge érdekérvényesítő képessége miatt az állam a lakhatás terén is inkább a tehetősebbeket, mint a rászorulókat támogatja (pl. a tulajdonlást támogató, méregdrága lakáshitelekkel).

A lakhatási szegénység hazánkban több millió embert érint. A problémát nem lehet csupán közösségi eszközökkel, civil alapon megoldani. A változáshoz az sem elég, ha új kormányt választunk. A lakhatás szempontjából ugyanis kevés különbség van az eddigi kormányok között; a 2010-es választási programokban az LMP-n és a Jobbikon kívül egyetlen párt sem érintette érdemben sem a lakhatási szegénység, sem a tömeges hajléktalanság kérdését. Ahhoz, hogy a megfizethető árú, biztonságos lakhatás mindenki számára elérhető lehessen, többszintű változásra van szükség: új jogszabályokra (pl. elhelyezés nélküli kilakoltatások tilalma, az üresen tartott ingatlanok megadóztatása stb.), de arra is, hogy a lakhatás közös üggyé váljon, és a legnagyobb nehézségekkel küzdő emberek is képesek legyenek érdekeiket érvényesíteni. E komplex változást még több szervezet sem tudja kiharcolni egymástól elszigetelten. A változáshoz olyan erős és összehangolt mozgalomra van szükség, amelyben sok szervezet és magánember küzd egy célért különböző eszközzel.

Egy ilyen mozgalomban központi szerepet kell játszaniuk a széles értelemben vett otthontalan embereknek, hiszen nem mindegy, ki harcolja ki a változást. Itt elsősorban a hajléktalan emberekről van szó, akik az utcán, tömegszállásokon vagy saját építésű kunyhókban kénytelenek élni; továbbá a túlzsúfolt, egészségtelen lakásban élőkről; a szegregált telepek lakóiról; a lakbér-, közüzemi díj-, illetve hiteltartozás miatt kilakoltatással fenyegetett emberekről; a fogyatékkal élőkről, akiknek emberhez nem méltó tömegintézményekben kell élniük; azokról, akik jövedelmük messze több mint egyharmadát költik lakhatásra; és a nehéz helyzetű migránsokról és menekültekről, akiknek sokszor igen nagy nehézséget okoz a megfelelő lakcímhez és lakhatáshoz jutás. Ezeknek a csoportoknak nagy szükségük van nemcsak arra, hogy hatékonyan védjék saját érdekeiket, de arra is, hogy felismerjék problémáik közös gyökereit, és összefogjanak. Elengedhetetlen a szolidáris állampolgároknak, vagyis azoknak az embereknek a részvétele is, akiket (még) nem sújtanak lakhatási gondok, de felismerik a közös problémát, részt vesznek a társadalmi szolidaritás építésében, és képesek nyomást gyakorolni a döntéshozókra. Ezenkívül egy lakhatási mozgalom elképzelhetetlen házfoglalók nélkül, akik készek feszegetni a jelenlegi rendszer határait (pl. megkérdőjelezik a magántulajdon mindenek fölötti szentségét, amikor tömegeknek nincsen hol lakniuk), és radikális akcióikkal mozgásteret teremtenek a szakmai és egyéb szervezeteknek. Természetesen nem létezhet lakhatási mozgalom szakpolitikai szervezetek nélkül, amelyek megalapozott és konstruktív javaslatokkal állnak elő és képesek törvényeket is szövegezni – az ő feladatuk, hogy az alulról építkező csoportok követeléseit formába öntsék, tárgyaljanak és lobbizzanak a döntéshozóknál. Fontos szerepük van a jogvédőknek is, hogy legalább a meglévő jogok érvényesüljenek, és csökkenjen a diszkrimináció és a kiszolgáltatottság, csakúgy, mint a progresszív építészeknek, akik beépítik munkájukba a szociális szempontokat, képesek olcsó és jó minőségű lakásokat tervezni és a meglévő ingatlanokat fenntartható módon felújítani. A valódi változás elképzelhetetlen megfelelően működő és progresszív értékekre épülő szociális ellátórendszer nélkül, amely nemcsak krízisellátást végez, de minden erejével azért küzd, hogy ügyfelei kikerüljenek a rendszerből és megfelelő lakhatáshoz jussanak. Végül, egy ilyen mozgalom nem lehet sikeres olyan elkötelezett demokratikus pártok és politikusok nélkül, akik számára a lakhatás fontos és releváns kérdés, és akik hajlandók meghallgatni és képviselni a mozgalom követeléseit.

Ahhoz, hogy hazánk egyik legsúlyosabb társadalmi problémájára, a (lakhatási) szegénységre érdemi válaszok szülessenek, egy olyan alulról szerveződő mozgalomra van szükség, amely folyamatos nyomás alatt tartja a döntéshozókat. A lakhatási mozgalom csírái már Magyarországon is léteznek, a feladatunk „csupán” annyi, hogy megismerjük egymást, elismerjük egymás eszközeit és működését, megfogalmazzuk a közös célokat. Csak így lehet összehangolt nyomást kifejteni azokra a döntéshozókra, akik képesek lennének érdemben tenni azért, hogy Magyarországon végre mindenkinek emberhez méltó otthona legyen.

A szerző kulturális antropológus, aktivista

Népszabadság| 2012. május 25.

Eredeti megjelenés