New York a világ egyik legellentmondásosabb helye. Miközben a világ egyik leggazdagabb városa, nagyon sok a szegény ember és hatalmasak a társadalmi különbségek. A város egyik legszegényebb negyede (Wagner Houses), ahol a háztartások medián jövedelme évi 9 ezer dollár, félórányi sétára található az egyik leggazdagabb negyedtől (Upper East Side), ahol a háztartások medián jövedelme megközelíti az évi 200 ezer dollárt. Kétségtelen, hogy New York a világméretű kapitalizmus (egyik) központja, de a városban hosszú története van a szociális gondoskodásnak és érzékenységnek is. Itt találhatóak a világ legdrágább ingatlanjai, miközben az USA többi részéhez képest magas a szociális bérlakások aránya, számos lakhatási támogatási forma van érvényben és nagyon sok progresszív lakhatási kezdeményezés is innen indult.

The Hungarian NGO “The City is for All” is fighting for the rights of homeless people – but not only for them, but with their active participation. They have much on their hands these days: the Parliament recently passed a constitutional amendment criminalizing living on the streets.

The City is for All (A Város Mindenkié - AVM) was founded in 2009 in Budapest by homeless and formerly homeless people along with likeminded activists. The idea of organizing the group originally came from members of Man on the Street (Az Utca Embere), a grassroots group that fought for housing rights between 2004 and 2008. Man on the Street was an important example of grassroots organizing. However, the original mission of creating a mass movement failed and despite its radical rhetoric, Man on the Street did not break with the status quo: homeless people remained the object of middle-class activism and did not become active subjects in the process of social transformation.

After Man on the Street broke up, some of its members started to look for a different and more meaningful way to fight for housing rights. Picture the Homeless, a homeless-led advocacy group in New York provided an inspiring example of a very different approach by demonstrating how homeless people are able to become community leaders on their own behalf.: AVM was conceived.

AVM is open to anyone experiencing housing poverty and it organizes its activities around three main areas: social housing, social services and street homelessness. The group runs a campaign against the warehousing of vacant apartments and has been involved in direct action to prevent the eviction of social housing residents and shack dwellers. In the area of homeless services, AVM organizes advocacy workshops and creates consultation forums for social service users and providers to challenge the paternalistic logic of the shelter system. As homeless women face particular problems, AVM has also created a group exclusively catering to this group. Finally, in addition to producing a know-your-rights booklet and distributing it among homeless people, the group also operates a weekly free legal clinic on a public square in Budapest for homeless people and anyone struggling with housing problems.

Hozzászólásomban nem a civil és álcivil közötti különbségről vagy hasonlóságról szeretnék beszélni, hanem inkább arról, hogy mit is jelent a „politika” a „civilek” szemszögéből.

Az elmúlt időszakban sok tömegtüntetésen lehetett hallani a színpadról a politikát és a politikusokat szapuló kijelentéseket. Ezek mindig szíven ütöttek és fel is háborítottak. Nem azért, mert nem hiszem el, hogy az adott szónok nem szereti a „politikusokat” (szíve joga és sok esetben egyet is értek), hanem azért mert a „politikusok” ostorozása egy közéleti témájú tüntetésen téves és tökéletesen értelmetlen ellentétet alakít ki a „civilek” és a „politikusok” között. Én 2004 óta veszek részt lakhatási jogi aktivistaként a közéletben, és éppen ekkortól számítom azt is, hogy politikus vagyok. Pedig soha nem indultam választott tisztségért és pártnak sem voltam külső vagy belső tagja.

Az, ahogyan ma Magyarországon a politikát démonizálják erősen hátráltatja a még mindig csak kialakulóban lévő demokratikus berendezkedés működését és fejlődését. Ezt a démonizálást sok társadalmi mozgalom és civil szervezet, a média munkatársai és az ”átlag állampolgárok” is egyaránt nagy vehemenciával végzik. Ennek több következménye van, melyek közül most csak hármat emelek ki.

Először is, részben ennek a démonizálásnak köszönhető, hogy a mai magyar politikában (annak „nagypolitika” értelmében, tehát a politikai pártok, választott képviselők, az állam és az önkormányzatok világában) kifejezetten kontraszelekció működik. Sok olyan ember, aki elkötelezett egy ügy iránt és szakmailag is ért hozzá, nem akar „politikai” pályára lépni, mert nem akar bekerülni egy visszataszítónak tartott közegbe. Pedig a politika éppen az elkötelezettség terepe kell, hogy legyen és nem a tehetségtelenségé vagy a karrierizmusé, ami ma sajnos sok esetben inkább jellemző. A képviseleti demokráciában – amilyen formailag Magyarország is – egyáltalán nem mindegy, hogy ki ül a Parlamentben és kik képviselnek minket az önkormányzatokban.

– Kedves Tessza, itt ülök készenlétben, ha gondolja, elkezdhetjük az interjút. Az elképzelésem szerint ez a levélváltás írásban zajló beszélgetés.

– Egy percet kérek. (…) Rendben. Akkor jöhetnek a kérdések.

– 2013 március 19-e, Budapesten este 7 óra van. Nem tudom, hogy Önt hova képzeljem, és ott mennyi az idő?

– Itt most délután 2 óra van. New Yorkban vagyok, ezen belül Harlemben, a 149. utcában egy bérelt lakás egyik szobájában.

– Ha jók az információim a PhD-jén dolgozik, ami egy olyan diplomához juttatja, amilyen Magyarországon az első. Mi a témája?

– Igen, 2007 óta vagyok itt doktorandusz diák, a City University of New Yorkon. A tantárgy neve, amit tanulok, környezetpszichológia. Ez egy kicsit megtévesztő, mert vajmi kevés köze van a pszichológiához, inkább egy nagyon sokféle társadalomtudományt ötvöző program, ahol elsősorban a tér és társadalom viszonyát vizsgáljuk. Ez egy elég hosszú program, és már írnom kellett félúton egy szakdolgozatot, ami a Critical Mass nevű városi biciklis mozgalomról szólt. Most pedig a disszertációmon dolgozom, aminek a témája a hajléktalanság kriminalizációja Magyarországon, és az, hogy hogyan lehet ez ellen "alulról" küzdeni.

– Amikor először találkoztam a Menhely Alapítvány (Kürt utca 4.) faliújságján a Város Mindenkié A/4-es, színes szórólapjával, legelőször professzionális kivitelezése, tipográfiai profizmusa ötlött szemembe. Tartalmilag itt két halmaz van: amit igen, és amit nem nyújt a hajléktalan érdekvédő csoport. Ez jó fél évvel ezelőtt volt, és azóta rendkívül sok fejlemény történt. A Város Mindenkié logoja – az AVM kinek az ötlete? Van e mögötte Harlemben minta? Vagyis importról beszélhetünk-e, vagy egy szikra pattant ki, mint Pallas Athéné Zeus fejéből?

Hungary is in the news these days. The most recent event that brought this country to the headlines was the modification of the constitution (now official called the Fundamental Law). Although it has not been the most outrageous thing that the current regime has done, the modification is the culmination of a long process of de-democratizing Hungary and quite emblematic of what has been happening there over the past few years both politically and economically.

The 4^th modification of the constitution

About two weeks ago, 70 people occupied the headquarters of the ruling party FIDESZ. Many of the participants were university students, but it was undoubtedly a broad coalition of participants including members of the LGBT movement, human rights activists and the homeless advocacy group The City is for All. Participants of the sit-in protested against the 4^th modification of the Constitution, which would limit the autonomy of universities and the rights of university students, restrict the definition of family to marriage and parental relationships, reserve the right of the state to define legitimate religions, allow local governments to ban homeless people from certain parts of municipalities and seriously limit the jurisdiction of the Constitutional court. At a more general level, protestors stood up against the large-scale authoritarian and right-wing restructuring of Hungarian politics, society and economy that has been going on since the election of FIDESZ in 2010.

2013. február 12-én részt vettem a Kelet-Harlemi Justice Committee által szervezett ún. Cop Watch, szó szerinti fordításban „zsaru-figyelő” tréningen. A Cop Watch lényege, hogy az állampolgárok alapvető jogaikkal élve biztosítják, hogy a rendőrök jogszerűen járjanak el azokkal az járókelőkkel, akikkel kapcsolatban kerülnek, pl. igazoltatás vagy más okból. A Cop Watch kialakulásának fő oka, hogy a New York-i rendőrök sokszor igen erőszakosak és visszaélnek a hatalmukkal az állampolgárokkal szemben. A Cop Watch egy alulról szerveződő állampolgári kontroll a rendőrség munkája felett. New York számos negyedében sok szervezet végez ilyen tevékenységet, és a hosszú távú cél, hogy minél több ember tanulja meg ennek a módszertannak az alapjait, hogy mind saját magát, mind másokat meg tudjon védeni a hatalom túlkapásaitól – az utcán és az élet minden területén.

Part 2: Global Urban Uprisings (Chair: Peter Marcuse, Hiba Bou Akar, Mavuso Dignani, Deen Sharp, Éva Tessza Udvarhelyi)

Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a szabálysértési törvénynek azt a paragrafusát, amely a közterületi hajléktalanságot tiltotta. A hajléktalan emberek hatósági üldözésének azonban hosszú története van, és nem kizárólag a jobboldali vezetéshez kötődik, lásd például Demszky Gábor aluljáró-takarítási akcióit a 2000-es évek elején, vagy a Molnár Gyula MSZP-s polgármester által 2009-ben bejelentett ún. hajléktalanmentes övezeteket Újbudán. A Fidesz hatalomra jutása óta a hajléktalanság kriminalizációja a hivatalos politika szintjére emelkedett.

A Város Mindenkié csoport 2010 őszén tüntetett ez ügyben először, amikor az építési törvény módosításának indoklásában a Belügyminisztérium a hajléktalanságot jelölte meg mint a közterület egyik olyan „nem rendeltetésszerű használatát”, amelyet a helyi önkormányzatok betilthatnak. Legelőször a főváros élt ezzel a lehetőséggel, és 2011májusában szabálysértéssé nyilvánította az életvitelszerű tartózkodást közterületen. Ezt a példát követte Józsefváros is, majd 2011 végén a parlament megszavazta, hogy ez a tényállás bekerüljön a szabálysértési törvénybe, mely szerint így akár 150 ezer forint bírság is kiszabható volt annak az embernek, aki ismételten elkövette a fedélnélküliség szabálysértését. Ennek a jogszabálynak a 2012 áprilisában életbe lépett változatát semmisítette meg az AB, amely szerint „önmagában az, hogy valaki a közterületen éli az életét, mások jogát nem sérti, kárt nem okoz, a közterület rendeltetésszerű használatát, a közrendet nem veszélyezteti”.

In this presentation, I will first introduce the organization called The City is for All and then move on to some of the dilemmas we have encountered in our work. I will provide more questions than answers as my questions are meant as a friendly provocation for further critical reflection.

1. The City is for All

A Város Mindenkié (The City is for All) was founded in 2009 in Budapest, Hungary, based on the model of the New York-based organization called Picture the Homeless (PTH). While I have been involved in housing organizing since 2005, up until 2009, this was conventional middle-class activism where we worked for homeless people but not in any way with them. When I came to study in New York, I met PTH and it turned my world around. I learnt from them that homeless people need to be at the center of progressive work as active subjects and not only as objects of our compassion.

In the wake of the 2008 explosion of the current economic crisis, more and more people are actively fighting to restore what they've lost. Not since the ‘60s have so many people across the globe taken to the streets to demand a more just and democratic society, access to housing, health care, education, food, jobs, a clean and safe environment and lives free from police violence. Most of these uprisings are rooted in the urban landscape. Many of their demands imply a major transformation in the way our cities work. During this amazing moment of crisis and mobilization, it's important that we ask ourselves: What kind of city do we want to see?

Urban Uprising - conference organized by the Brecht Forum, the Center for Place, Culture and Politics and the New School Urban Ecologies Program

Friday, November 30th 1-3pm Global Urban Uprisings

Modern capitalist societies have always combined elements of the social and the penal state when it came to dealing with social inequality and poverty. Hungary is no exception. The state responses to housing poverty since the regime change in the late 1980s have included both approaches, but with a growing emphasis on punishing and criminalizing poor people and other marginalized communities.

In this presentation, I will first talk about (the lack of) state policies regarding housing in post-socialist Hungary and then attempt to explain why the state is cutting back on social services and criminalizing homelessness instead of devising a sensible housing policy.

First, let me give you a short historical context. During state socialism, housing was a central issue. At the beginning, the state aimed to decommodify housing and provide it for the workers as a form of entitlement, or rather reward. After the Second World War, the communist government nationalized apartments and the proportion of publicly owned housing stock reached 50% in Budapest. Most of the housing in the countryside remained in private hands.

A Város Mindenkié csoport mai sajtótájékoztatóján hozta nyilvánosságra az egy éven keresztül tartó Utca és jog című kutatás eredményeit, amely azt vizsgálta, hogy éri-e hátrányos megkülönböztetés a Budapesten fedél nélkül élő embereket az állam képviselői részéről, és ha igen, milyen gyakran és milyen formában.

A projekt a részvételi akciókutatás módszertanára épült, melynek lényege, hogy egy társadalmi probléma kutatását azok végzik, akiket a probléma közvetlenül érint. Kutatásunkban minden kutatói feladatot hajléktalan aktivisták végeztek. Közel 400 hajléktalan ember válaszolt kérdőíves felmérésünkre és kb. 20 olyan emberrel készítettünk interjút, akik munkájuk során kerülnek kapcsolatba hajléktalan emberekkel.

Sandy helyenként hurrikán volt, helyenként trópusi vihar. Én személyesen semmilyen kárt vagy hátrányt nem szenvedtem miatta, de New Yorkot nagyon megrázta. Beszámoló az elmúlt egy hétről.

Onnan értesültem Sandyről, hogy Sebály Betti, A Város Mindenkié egy aktivistája, aki most éppen Virginiában végzi szakmai gyakorlatát, jött meglátogatni... és már hónapok óta tervezgettük, hogy ha jön New Yorkba, akkor majd jó sokat bringázunk együtt a városban. Aztán Sandy hallatán - ami akkor még úgy volt, hogy összekeveredik egy nagy hóviharral - úgy döntöttünk, hogy nincs értelme hozni a biciklit. Ugyanis amikor 2 éve hatalmas hó volt New Yorkban, több napig tartott, mire az utakat használhatóvá tették. Ez a döntés volt az első és legjobb jele annak, hogy mennyire amatőrök vagyunk hurrikán-túlélés tekintetében - tegyük hozzá: szerencsére.

Betti szombaton érkezett és vasárnap még Vobbal, egy másik AVM-es aktivistával, elmentünk Coney Islandre, Brooklyn legdélebbi csücskébe, ami a kedvenc helyem New Yorkban. Ekkor már vártuk Sandyt. A tengerpart kihalt volt, és akik ott voltak, láthatóan azért mentek, hogy megnézzék, hogyan készülnek a helyiek a viharra. Egy nagy lapátos autó homokgátat épített, a tengerpartot a parkőrök emberei lezárták (persze ezt sokan nem vették figyelembe, többek között mi sem - ezért még gyorsan átbújtunk a kerítésen és kimentünk a mólóra fotózni). Volt, aki jet-skizett a part mellet, miközben a parkőrök folyamatosan járőröztek a parton és hangosbemondón kérték az embereket, hogy hagyják el a területet. Egy kivételével minden üzlet be volt zárva - az egyetlen, ami nyitva volt, láthatóan katasztrófa-turizmusra rendezkedett be. A metrót aznap este 7-től lezárták, hogy elég idő legyen a rendszer lezárására, így még gyorsan 7 óra után valamivel elkaptuk az utolsó metrót hazafelé. Metró nélkül New York teljesen megbénul - senki sehova. Ebben a városban a legalacsonyabb az egy főre jutó autók száma és nagyon sok embernek még jogosítványa sincs. Érdekes érzés volt úgy hazamenni, hogy nem lehetett tudni, mikor tudjuk majd elhagyni legközelebb a házunk környékét.

Dósa  Mariann és  Udvarhelyi Éva Tessza "The increasing criminalization of homelessness in Hungary" című cikke megjelent a Housing Rights Watch 2012 októberi számában.

A cikk letölthető innen.

Housing Rights Watch

Poverty is not a Crime kampány

Az Open House New York másik sétája, amin részt vettem New York Tribeca nevű negyedében mutatta be az ún. eltűnő hirdetéseket, vagyis azokat a hatalmas falra festett reklámokat, amik jellemzően a század első felében a város jellegzetességei voltak. Noha sok már alig-alig látszik, jelenlétük még mindig markáns.

A túrát Frank H. Jump vezette, aki évtizedek óta fényképezi az eltűnő hirdetéseket a városban. Blogján nagyon-nagyon sok érdekes kép és forrás található: http://www.fadingad.com/fadingadblog/

A Tribeca nevű városrész neve egy rövidítés: Trinagle Below Canal, azaz a Canal street alatti háromszög. Ha egy városrésznek ilyen neve van New Yorkban, azonnal lehet tudni, hogy azt az ingatlanfejlesztők és ügynökök adták neki, hogy megkülönböztessék a környezetétől és a név által is kapósabbá tegyék a területek (ilyen pl. a SoHo – South of Houston, NoHo – North of Houston és a DUMBO – Down Under the Manhattan Bridge Overpass).

Tribeca az 1950-es évekig jellemzően ipari negyed volt, tele raktárakkal és elsősorban textilgyárakkal. Nagyon sok élelmiszer importtal foglalkozó cégnek volt itt épülete, a termékek közül kiemelkednek az olyan egzotikus termékek, mint a kávé, olívaolaj és fetasajt – ezeknek az emlékeit az eltűnő hirdetések is őrzik. A hirdetések nagy része az 1910 és 1930 közötti időszakból származik.

Két kedvencem volt a sétán. Az egyik az 1910-es évek hirdetéseit imitáló festmény, ami valószínűleg a negyedben valamikor később forgatott film díszlete volt, a másik pedig egy zsebkendőt (!) készítő cég hirdetése.

Képek a sétáról itt.

És néhány saját felfedezés a város más részeiről:

Az Open House New York hétvégén évek óta rengeteg, máskor a nyilvánosság számára elérhetetlen épületet és helyet megnyitnak a városban, valamint tematikus, főként New York építészeti örökségével kapcsolatos sétát szerveznek. Ebben az évben ez a hétvége október 6-7-ére esett. Mivel kicsit későn eszméltem, egyetlen épületbe sem sikerült bejutnom (a regisztráció megnyitása után egy pár órával már szinte minden ilyen jellegű program betelt), de így is két lenyűgöző sétán vettem részt.

Ezek közül az elsőt a vadonatúj Museum of Reclaimed Spaces (Visszaszerzett Városi Terek) nevű kezdeményezés szervezte. A teljesen önkéntes alapon szerveződő múzeum a Lower East Side egyik utcai üzlethelyiségében dokumentálja New York radikális történetét, vagyis a város alakításában nagy szerepet játszó, alulról jövő mozgalmak és csoportok tevékenységét. A múzeumot többek között az a Bill DiPaola szervezi, aki a New York-i Critical Mass egyik fő aktivistája, és aki a 80-as és 90-es években a közösségi kertekért küzdött, valamint házfoglalásokban is részt vett. A túra, amin részt vettem, a Lower East Side közösségi kertjeit mutatta be.

New Yorkban az 1970-es évek gazdasági visszaesésekor nagyon sok ház kiürült és lepusztult. Sok tulajdonos úgy próbált meg megszabadulni az üres ingatlantól, hogy felgyújtotta, megkapta a biztosítási pénzt, majd az üres telket otthagyta. Ezeket az üres telkeket kezdték a város lakói átalakítani közösségi kertekké, ahol mindenki önkéntesen dolgozott. A kertek nagyon fontos szerepet játszottak az olyan szegény, jellemzően kisebbségek által lakott negyedekben, mint a Lower East Side vagy Kelet-Harlem. Szerepük elsősorban a közösségépítés volt, de voltak olyan kertek is, ahol valódi gazdálkodás folyt. A közösségi kertek kialakításának legfontosabb úttörője Liz Christy, aki a Green Guerillas (Zöld Gerillák) alapítója. A csoport egyik híressé vált módszere az volt, hogy az elhanyagolt, üres telkekre ún. mag-bombákat, vagyis növényi maggal teli földlabdákat dobtak át a kerítésen, melyek egy idő után kikeltek és az üres telkek kezdtek valóban kertekre hasonlítani, amelyet aztán a helyiek ápoltak.

2011. október 18-án, a XIV. kerület Francia út és Egressy út sarkán álló saját építésű kunyhókat munkagépekkel ledózerolta a zuglói önkormányzat. A bontás időpontjáról az ott élők nem értesültek és a legtöbb lakónak még arra sem volt lehetősége, hogy személyes tárgyait kimentse. A szó szerint földönfutóvá tett embereknek az otthona mellett szinte minden tulajdona odaveszett, amit az évek során összegyűjtöttek, köztük számukra fontos emléktárgyak is, mint például családi fényképek.

Az erőszakos bontás idején kb. 20 ember élt hosszú évek óta az Egressy út két oldalán, a vasúti töltés mellett felhúzott kunyhókban. Noha engedély nélkül építkeztek, a kunyhókat otthonként használták: bebútorozták őket, tudtak főzni, itt tárolták személyes tárgyaikat, és innen jártak dolgozni. A legtöbb kunyhóban az alapvető komfortot megvolt: elektromos áramot akkumulátor segítségével állítottak elő, és különböző szívességeken keresztül vízhez is jutottak. A helyiek beszámolója szerint az évek során egy egymást segítő közösség alakult ki. A környékbeliekkel a viszonyuk változó volt: volt, akit zavart a kunyhólakók jelenléte és levelet írt az önkormányzatnak ez ügyben, de voltak olyanok is, akik kisebb-nagyobb segítséget nyújtottak az itt élők számára. 

A szóban forgó terület a MÁV Zrt. tulajdonában áll, azonban a cég éveken át nem jelezte a kunyhóban élő embereknek, hogy ellenzi jelenlétüket. Tulajdonosként a MÁV-nak lett volna jogi lehetősége arra, hogy az érintetteket jegyzői vagy bírósági határozattal eltávolítsa a területről, ezt azonban semmilyen formában nem kezdeményezte. Azzal tehát, hogy hosszú időn keresztül nem tett semmilyen lépést az érintettek ott tartózkodása ellen, a MÁV hallgatólagosan tudomásul vette a lakóközösség kialakulását saját területén.

New Yorkban az 1970-es évek gazdasági visszaesésekor kezdték a lakók átalakítani az üres telkeket közösségi kertekké. Ezek a kertek nagyon fontos szerepet játszottak az olyan szegény, jellemzően kisebbségek által lakott negyedekben mint a Lower East Side és Kelet-Harlem. Szerepük elsősorban a közösségépítés volt, de voltak olyan kertek is, ahol valódi gazdálkodás folyt. A városi önkormányzat nem mindig nézte jó szemmel ezeket a kerteket - amelyek valóban engedély nélkül működtek és sokszor az ellenkultúra központjai voltak - és sokat meg is szüntetett közülük.

Az 1980-as években a megmaradt kerteket intézményesítették és ma a város a helyi közösségi kerteket a Green Thumb programon keresztül támogatja.

Néhány jellemző példa a több tucat kisebb és nagyobb közösségi kert közül:

Mindig azt gondoltam magamról, hogy helyhez kötött ember vagyok. Noha sokat utazom és több országban is éltem már, az igazi otthonom az a pasaréti ház, amiben már édesanyám is felnőtt és ahol én is vettem egy kis lakást. Pasarét annyira stabilan felső-középosztálybeli hely és a családom olyan régóta része az összképnek, hogy fel sem merül, jelenlétem bármit is változtatna a környék társadalmi összetételén. Talán éppen emiatt – és annak ellenére, hogy elég sokat olvasok az amerikai városok társadalmi feszültségeiről –, amikor kétéves New York-i tartózkodás után Harlembe költöztem, felkészületlenül ért, mennyi dilemmát okoz egy olyan egyszerűnek tűnő személyes döntés, hogy hol is lakjon az ember.

Miközben New York az Egyesült Államok egyik legsokszínűbb városa, aközben a leginkább szegregált is. Hogy a legkézenfekvőbb dimenziókat vegyük: a város lakosságának több mint 30%-a külföldön született, a fehérek, a feketék és a spanyolajkúak egyenként a lakosság közel egyharmadát alkotják, míg az ázsiaiak aránya 10% körüli. Ennek ellenére (vagy éppen ezért), az egyes negyedekben kevés a keveredés, mindenhol egyik vagy másik etnikai csoport dominál (forrás: Urban Research Maps).

2010 őszén költöztem Manhattan nyugati 149. utcájába, amely hivatalosan Nyugat Harlem Hamilton Heights nevű negyedében van. Az itt található házak többsége a huszadik század elejéről származik, amikor a magasvasúttal együtt a város déli részén kialakult ipari és kereskedelmi tevékenységtől elhúzódó jómódú fehérek költöztek ide. Sok itt a szép, barnakőből épített sorház és nem ritka a néhány emelet magas bérház sem, tágas „polgári” lakásokkal (én is egy ilyenben lakom, három lakótársammal együtt). Az 1930-as és 40-es években szinte teljesen kicserélődött a lakosság: a fehérek még messzebb vonultak a belvárostól a kertvárosok felé, a helyükre pedig a fekete középosztály költözött. A fekete értelmiség beáramlása a 60-as évektől különösen felgyorsult. A nemzetközi gazdasági válság hatásra a 80-as évekre egész New York rossz gazdasági és szociális helyzetbe került: megnőtt a bűnözés, sok ingatlan megüresedett, és a szociális ellátórendszer is megrogyott. Ebben az időszakban sok alacsonyabb státuszú, főleg spanyolajkú lakó érkezett Hamilton Heights-ba, többségük a Dominikai Köztársaságból.

Ezen a héten, az Occupy Wall Street mozgalom első évfordulója alkalmával szervezték meg a New York-i Szabadegyetemet (Free University New York), ahol sok neves és kevésbé neves előadó tartott előadást számtalan, a radikális mozgalmak tagjait érdeklő témában a jóga társadalmi vonzataitól a nemzeti adósságokon és horizontális pedagógia módszerein át a sikeres mozgalmi stratégiákig. A szabadegyetem helyszíne a Madison Square Park, ahol a park rendszeres használata mellett egyszerre több beszélgetés és előadás is folyt, egészen másfajta minőséget kölcsönözve a köztérnek.

A parkot egyébként a Madison Square Park Conservancy nevű nonprofit szervezet tartja fenn, vagyis ez is az egyik azon New York-i parkok közül, amelynek működtetése ún. PPP rendszerben valósul meg, vagyis az önkormányzat és egy magáncég együttműködésben (ilyen még a Central Park és a Byrant Park is például). A szabadegyetem alatt az egész parkban folyamatosan és szorgosan dolgoztak a szervezet munkatársai, néha-néha konfliktusba is kerülve a hallgatósággal, akik a földre ülve hallgatták az előadásokat, és így a park dolgozói nem mindig fértek el mellettük kis kocsijukkal, amivel az eszközöket szállították.

Az egyik beszélgetés helyszíne, ami történetesen a horizontális pedagógiáról szólt, a parkban lévő mesterséges tavacska mellett volt. Itt is dolgozott egy fiatal fiú - a beszélgetés teljes időtartama alatt (2 óra) egy hosszú nyelű eszközzel halászta ki a tóból a lehullott faleveleket. Amikor ezzel megvolt, magas szárú gumicsizmát húzott, és a maradék levelet is kihorgászta a tóból. Kicsit szürreális és egyben megdöbbentő volt látni azt az igyekezetet, amellyel a park működtetői igyekeznek fenntartani az ápoltság érzetét - a legkisebb falevél sem lehet a tóban, annak csillogni-villogni kell. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet ezt a munkát végezni - engem kicsit a szocialista korszak katonaságáról elterjedt falevélgyűjtögető történetekre emlékeztetett.