http://www.feantsaresearch.org/IMG/pdf/rb_and_tu_review.pdf

Tér és társadalom

A tér a társadalom tükre és egyben aktív termelője is. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a tér tükrözi az adott társadalom vagy közösség viszonyait. Jó példa erre egy ház vagy lakás elrendezése, amely követi az adott társadalom köz- és magánszférával vagy éppen nemi szerepekkel kapcsolatos normáit és értékeit. De ugyanezt példázza az "ülésrend" egy családi ebédnél, ahol mindenki a családban elfoglalt helye és funkciója szerint foglal helyet, és ha státusa változik, rendszerint az asztalnál elfoglalt helye is módosul.

Azonban a tér nemcsak passzív módon testesíti meg az éppen uralkodó viszonyokat, hanem gyakran aktívan is hozzájárul azok termeléséhez, alakításához. Klasszikus környezetpszichológiai kutatások kimutatták például, hogy egy kórház térbeli kialakítása hozzájárul a betegek állapotának alakulásához: a nagyobb autonómiát, több közösségi együttlétet lehetővé tevő terekben a betegek jobban érzik magukat és akár gyorsabban is gyógyulnak. Jó példa erre a budapesti biciklis közlekedés alakulása is: minél több bicikliút és biciklisáv épül, annál több ember ül kerékpárra. Vagyis a tér kialakítása hatással van nemcsak az emberek egyéni viselkedésére, de a közösségi viszonyokra is.

Miközben a tér általában véve testesíti meg a társadalom viszonyait, a köztér a közélet térbeli megtestesülése, vagyis egyszerre tükre és termelője is annak. Egyszerűen fogalmazva: amilyen a közéletünk, olyanok a köztereink is. Fontos azonban, hogy mindkettő változtatható és változik is: a közterek változása a társadalomra is hatással lehet és a társadalom változását a közterek kialakítása is követi.

Hajléktalanság és köztéri kirekesztés

A hajléktalan emberek köztéri jelenlétével kapcsolatos társadalmi és politikai viselkedés jól rámutat a tér és társadalom itt vázolt összefüggéseire. A hajléktalan emberek köztéri kirekesztése természetesen nem újdonság és az elmúlt 20 évben az uralkodó pártoktól szinte teljesen függetlenül valósult meg több-kevesebb intenzitással az ország különböző városaiban. Még csak nem is speciálisan magyar jelenségről van szó: a világ szinte összes városában tesznek lépéseket a hatóságok és az állampolgárok annak érdekében, hogy a hajléktalan embereket távol tartsák a közterektől vagy minél kevésbé láthatóvá tegyék őket a nyilvánosság felé. Ami ma Magyarországon újdonság, az az, hogy a térbeli (és társadalmi) kirekesztést ma állami stratégiává és alkotmányos szintre emelték.

"Sajnos a hajléktalan embereket mindig is üldözték - pártoktól függetlenül -, de csak a Fidesz emelte a kriminalizációt alkotmányos szintre. Ez a kormány bűnbakokat keres, és kiválaszt csoportokat - nemcsak a hajléktalan embereket, hanem idetartoznak a rokkantak vagy a menekültek is -, akiktől megvonja a segélyt, akiket stigmatizál, démonizál, és azt állítja, hogy miattuk nem megy előre az ország. Ez a fajta politikai nyerészkedés nagyon kegyetlen, és túlmutat a hajléktalanság problémáján."

- Udvarhelyi Éva Tessza: "az állam kötelessége lakhatást biztosítani", HVG (2013. november 9.)

Szeretettel várunk titeket az EFEMERTÉR második műhelymunkájára, ahol az előző alkalmak témafelvetéseit visszük tovább. Ezúttal meghívott előadók jönnek el hozzátok, hogy a koncepcióhoz kapcsolódó témában inspiráljanak, informáljanak és továbbra is: kizökkentsenek!

Kik ők és miről fognak beszélni?

Balog Gyula és Csuhai Ágnes az AVM hajléktalan aktivistái, a Jogi Kisokos tükrében a közterület életvitelszerű használatának jogi hátteréről, saját tapasztalataikról, a lakatlan ingatlanokról és lehetőségeikről beszélnek

Udvarhelyi Tessza, kulturális antropológus a közterek kirekesztő tervezéséről és a közterek jelentőségéről egy demokratikus társadalomban

Hódi Csilla és Bogyó Virág, képzőművészek a köztéri akciók, performance-ok megvalósításának lehetőségeiről, hatásairól

Szirtes János képzőművész és Molnár Ágnes Éva fotóművész a performance-művészetről általánosságban

Mikor? 2013. november 9. (szombat) 15h

Hol? Lumen Közösségi Szolgáltató

Zöldség, gyümölcs, szörp és ládákon ülés lesz bőven. Gyertek, és cserébe hozzatok kérdéseket, ötleteket, terveket, alternatív megoldásokat!

Facebook-esemény

A konferencia célja, hogy a földrajzi és a társadalmi mobilitás kérdéskörét a készségfejlesztés szemszögéből járja körül, és olyan konkrét tanácsadási eszközöket és módszereket mutasson be, melyek hozzájárulnak a mobilitás sikerességéhez.  A két nap során bemutatjuk a 4C projekt eredményeit, ismertetjük a MOMAP Tanácsadási folyamatot, teret biztosítunk a projekt során kifejlesztett tanácsadási eszközök kipróbálására, valamint lehetőséget adunk más szakmai szervezetek képviselőinek is, hogy megoszthassák nézeteiket és módszereiket az interkulturális mobilitás és a tanácsadás területeire vonatkozóan.

Mikor? 2013. november 5. (kedd)

Hol? Gödör Klub – Central Passage (1061 Budapest, Király utca 8-10.)

További információ itt

10.20-11h Vitaindító előadások

Udvarhelyi Éva Tessza (Artemisszió Alapítvány)

A földrajzi mobilitás remek lehetőség és óriási kihívás is egyben. Az előadás az alábbi témákat járja körül: milyen tanulási helyzeteket teremt a földrajzi mobilitás, hogyan formálja identitásunkat, és mennyiben fejleszti interkulturális készségeinket?

12.20-13h Vita: a készségfejlesztés szerepe a mobilitásban - a résztvevők szemszögéből

Moderátor: Udvarhelyi Éva Tessza (Artemisszió Alapítvány)

Hogyan változtat meg minket a mobilitás? A változás mindig pozitív irányú? Vannak a mobilitásnak negatív hatásai? Hogyan küzdenek meg a résztvevők a nehézségekkel? Mit tanulnak élményeikből? A beszélgetés azt boncolgatja, hogyan változtatja meg a mobilitás az életünket és a világunkat.

13-13.20h Kérdések és válaszok

Mikor? 2013. október 26. (szombat) 8.30-10.30h

Hol? Helyszín: MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Szociológiai Intézet (Országház utca 30.)

Részvételi kutatások

Műhelyvezetők: HORVÁTH Kata, BÁLINT Mónika

A kutatói szerep, a tudományos objektivitás és a tudományos kutatások politikájának reflektálásával egyidőben Magyarországon is mind gyakrabban bukkannak fel olyan kísérletek, amelyek a társadalomtudományos kutatási eljárások demokratizálására törekszenek és a professzionális kutatók mellett civil ("laikus") kutatókat is bevonnak saját helyzetük vizsgálatába és értelmezésébe.

A sokféle részvételi alapú kutatói tevékenység közül a legelterjedtebbé a részvételi akciókutatás (RAK) vált, amely az angolszász Participatory Action Research (PAR) elméleti hagyományára hivatkozik, annak módszertani eljárásaiból merít, és annak sikeres gyakorlatait kísérli meg adaptálni a hazai kontextusban. A legismertebb hazai részvételi kutatások a vidékfejlesztéshez, a közösség- és szervezetfejlesztéshez, az oktatási egyenlőtlenségek reflektálásához és a hajléktalan emberek emancipációjához kapcsolódnak. E programok a klasszikus társadalomtudományi kutatási módszereken kívül (mint a kérdív, az interjú vagy a fókusz csoport), alternatív kutatási módszereket is alkalmaznak, például művészet-alapú eljárásokat vagy a részvételi tervezést, mint kutatási módszert. Az elmúlt években fontos kutatási tapasztalatok halmozódtak fel ezen a területen, amelyek viszont csak sporadikusan kerültek be a mainstream társadalomtudományos gondolkodásba.

Éva Tessza Udvarhelyi (2013): Intercultural barriers in credibility assessment In Credibility Assessment in Asylum Procedures – A Multidisciplinary Training Manual, edited by Gábor Gyulai. Hungarian Helsinki Committee.

Ugyanazt a tájat teljesen másképpen olvassuk békében, mint háborúban: ami békeidőben egy mutatós szénakazal, az háborúban fedezék; a parasztház békében a nyugalom szigete, de háborúban az ellenség fészke is lehet. Ezzel a példával illusztrálja Kurt Lewin a környezetpszichológia alaptételét, mely szerint a tér érzékelése és értelmezése éppen annyira függ az adott társadalmi és történelmi kontextustól, mint a megfigyelő helyzetétől. Nem ugyanúgy olvassa a város tereit, utcáit, épületeit egy szegény ember, mint egy jómódú polgár, de még csak egy férfi és egy nő sem. Nem ugyanazokat a dolgokat veszik észre és messze nem ugyanannak tulajdonítanak jelentőséget. Ami az egyiknek izgalom, a másiknak veszély. Ami az egyiknek fel sem tűnik, az a másiknak „aranybánya”.

Amióta hajléktalansággal foglalkozom – és különösen amióta hajléktalan emberekkel dolgozom együtt – a város nagyon sok, korábban ismeretlen jelentésrétege tárult fel előttem. Ami a legtöbb embernek szemét, az sok fedél nélkül élő ember számára a megélhetés, a túlélés és gyakran – paradox módon – a maradék méltóság megőrzésének forrása. Idetartoznak például a szelektív hulladékgyűjtő-szigetek, a háztartási szeméttárolásra használt kukák, az utcai szemetesek csikktartói és nem utolsósorban a lomtalanítás is. Van, aki ételt, italt és csikkeket gyűjt saját használatra, és van, aki papírt, üveget, vagy fémet, hogy ezeket visszaváltva készpénzhez jusson. A lomtalanításkor talált tárgyak egyrészt bekerülnek az otthonokba (pl. kunyhók, foglalt lakások, pincék bútoraiként), másrészt a bolhapiacon értékesítik őket.

Van, akinek a „kukázás”, a „guberálás” szégyen. Valójában azonban a magyar társadalom szégyene, hogy a XXI. században ilyen sokan kényszerülnek így biztosítani a megélhetésüket. De azoknak, akik guberálnak vagy lomiznak, nem kell szégyenkezniük: ők kemény munkával, több kilométer gyaloglással, kutatással, tisztítással és javítással az eldobott tárgyat értékké és a kidobott szemetet készpénzzé alakítják. Mi ez, ha nem hasznos termelő munka? Ráadásul szinte a környezet terhelése nélkül.

Ezen kívül, ezzel a fajta újrahasznosítással nemcsak több tonna szemétnek hitt dolog kerül megfelelő hasznosításra, de sok hajléktalan ember számára ez biztosítja a minimális megélhetést is. A Város Mindenkié csoport Utca és jog kutatása során a megkérdezett kb. 400 fedél nélkül élő ember 30%-ának származott a bevétele valamilyen újrahasznosító tevékenységből!

Ma a hatóságok nemcsak az utcán alvást büntetik, de egyre erősebben üldözik az újrahasznosítás összes formáját is – pedig ezzel nem lesz nagyobb rend a városban, csupán a szegény emberek életlehetőségei szűkülnek tovább, akik lassan létükkel válnak szabálysértőkké.

Udvarhelyi Éva Tessza - kulturális antropológus

Eredeti megjelenés: Collective Plant

2013. szeptember 26-án csütörtökön a Gólyában (Budapest, Bókay János utca 34.) vetítik Révész György Az angyalok földje című filmjét. A Kassák Lajos regénye alapján készült forgatókönyv az angyalföldi Hétházban 1910 december 1.-én kezdődő lakbérsztrájkot dolgozza föl. A film után a magyarországi lakhatási mozgalmak történetéről, esélyeiről beszélgetünk.

A filmhez bevezetőt tart: Udvarhelyi Éva Tessza társadalomkutató, utána kötetlen beszélgetés.

"A Hétház hajléktalanjai künn fagyoskodnak a téli éjszakában. Férfiak és nők, kis iskolás fiúk, beteg gyerekek. Legyőzött, de meg nem tört harcosok. A rendőrtiszt hiába ajánlgatja nekik, hogy töltsék a Hajléktalanok Menhelyén az éjszakát: Mi budapesti adófizető polgárok vagyunk, — hangzik a válasz. Egy emberbarát kereskedő egy nagy üres pincehelyiséget ajánl fel nekik ugyan lakóhelyül: nem mennek. Vagy adjon a város tűrhető lakást, vagy viselje azt a szégyent, hogy polgárai télvíz idején tábori tűz mellett tanyáznak félvad nomádok módjára; így gondolkodnak. Nagyon hiszik ezek az emberek a maguk igazát." 

Facebook-esemény

Személyes történettel kezdeném, amit már többen ismernek, de ebben a körben talán még kevésbé. Viszonylag jómódú családból származom: noha a rendszerváltás óta a családom életszínvonala kétségtelenül süllyed, a kulturális tőkénk még mindig meglehetősen magas. Jó példa erre az a tény, hogy egy New York-i egyetemen végeztem a doktori tanulmányaimat, de nem a saját pénadomzemből (ez lényegében lehetetlen lett volna), hanem az egyetem által nyújtott ösztöndíjból. Mi vitt tehát arra, hogy a hajléktalansággal foglalkozzak?

2002-ben jelent meg egy igen rövid hír a Népszabadságban, ami arról számolt be, hogy Demszky Gábor akkori főpolgármester aluljáró-takarítási programot indít, melynek során megtisztítja a fővárosi aluljárókat az illegális árusoktól, a graffititől és a hajléktalan emberektől. Ennek a cikknek a nyomán kezdtem el egy kutatást (egyetemi társammal együtt), amely később a szakdolgozatunk is lett antropológia szakon. A téma iránt először azért érdeklődtem, mert a tisztaság kulturális konstrukciója érdekelt: Mi számít koszosnak és mi tisztának? Ki hogyan éli meg és értelmezi a budapesti aluljárók helyzetét és a közterületi hajléktalanságot? A kutatás közben a tudományos érdeklődés mellett egyre erősebben foglalkoztatott a kérdés etikai és erkölcsi oldala is.

Az interjúink során, amelyeket különböző hivatalok képviselőivel készítettünk, szinte mindig elhangzott, hogy ez a „takarítási” program a várost „rendeltetésszerűen” használó emberek igénye és érdeke. Vagyis kiderült, hogy ezt a programot valójában az én nevemben indították – anélkül, hogy erről kifejthettem volna a véleményemet vagy beleszólhattam volna a döntésbe. A több mint három évig tartó kutatás során egyre inkább dühített az a tény, hogy a számomra annyira kedves városban – és ráadásul az én nevemben – úgy üldöznek el embereket a közterekről, hogy nincsen hova menniük. Hiszen már akkor is sejtettem – amiben ma már biztos vagyok – hogy a közterületen élő emberek nem jókedvükben alszanak az utcán; ez valójában egy olyan kényszerhelyzet, amit a személyes lehetőségek és a megfelelő társadalmi támogatás hiánya szül.

Éva Tessza Udvarhelyi

(In)justice on the streets: The long housing crisis in Hungary from above and below

Thursday, August 29, 2013

11:00 am to 1:00 pm

Graduate Center, The City University of New York (365 Fifth Avenue), Room 6304.02

Committee Members:

Setha Low (Chair)

Michelle Fine (CUNY - GC)

Kim Hopper (Columbia University)

Susan Opotow (CUNY - GC)

Mary Taylor (Hunter College, CUNY )

Abstract

Hungary today is the only country in the world that has encoded in its constitution the possibility of penalizing homelessness in public spaces. The intensity of criminalization of homelessness in recent years has given rise to a tug-of-war between the ruling party and grassroots activists. This dissertation explores the politics of homelessness in Budapest from three interlocking perspectives, drawing on primary historical sources, social science literature in English and Hungarian, the secondary analysis of a participatory action research project as well as the author’s experiences as a housing rights activist. It will first examine how the state has addressed homelessness as the most extreme manifestation of a severe lack of affordable housing, or “housing poverty,” throughout the 20th century. While the dissertation sheds light on a number of attempts by the state to intervene, it ultimately demonstrates public authorities’ failure to appropriately address the prolonged housing crisis.Second, the dissertation illuminates the role of grassroots efforts in shaping public responses to housing poverty and homelessness from the early 1900s to the present. Revealing a long and largely unknown history of citizen activism for housing and dignity, the dissertation points out the fragmented nature of these struggles and argues for the need to develop more sustained strategic organizing to achieve housing justice.
 

Thirdly, the dissertation discusses the role of social scientists in advancing progressive social transformation, especially in the field of housing rights, by examining ethnography from below and participatory action research as two different, but equally valuable approaches to engaged social science. In a broader context, while the dissertation identifies moral exclusion as the cultural-ideological underpinning of penal approaches to poverty, it argues that the radical rise of the criminal paradigm is a symptom of a larger social, political and economic crisis of the post-socialist Hungarian state. In terms of new directions, the dissertation identifies the current dominant social construction of homelessness as a major hindrance to challenging the dominant paradigm of management and criminalization. As a result, it argues that a radical redefinition of homelessness is necessary to address housing inadequacy in a just, inclusive and sustainable way.

A hajléktalanság és a lakásszegénység a XX. századi magyar történelem leginkább megoldatlan problémái közé tartoznak. Az államszocializmus alatt az aktív lakáspolitika mellett az állam a kriminalizáció és az intézményesítés eszközeivel igyekezett eltüntetni a közterületre kényszerülő embereket. Ennek példája volt az ún. közveszélyes munkakerülés büntetése és a kötelező alkoholelvonóra vagy szociális otthonba küldés. A rendszerváltás óta a hajléktalanság újra látható társadalmi problémává vált. 1989-1990-ben hajléktalan emberek több alkalommal is tüntettek a fővárosban, hogy lakást és munkát követeljenek. Az akkori „rongyosforradalom” egyik eredménye, hogy az állam és a fővárosi önkormányzat elkezdte kialakítani a hajléktalan-ellátórendszert.

A 90-es évek elején a közvélemény jellemzően szolidáris volt az utcára kényszerülő emberekkel, hiszen a lakosság sokkolónak tartotta a hajléktalanság tömeges megjelenését. A fedél nélkül élő emberek tüntetéseit, kezdeményezéseit is sokan támogatták. Azonban ez az empatikus attitűd viszonylag hamar megváltozni látszott: a 2000-es évekre egyre erősödtek az előítéletek, és a hajléktalan emberek kizárólagos hibáztatása saját helyzetükért már nemcsak a közvéleményben, de a hivatalos politikában is egyre elfogadottabbá vált.

Noha a közterületen élő hajléktalan emberek hatósági zaklatása a rendszerváltás után sem szűnt meg, sokáig ez csak informális gyakorlat volt. A 2000-es évek második felében egyre gyakrabban próbálkoztak a helyi önkormányzatok a hajléktalan emberek eltávolításával a közterületekről (ide tartozik Demszky Gábor aluljáró-takarítási programja is). Azonban 2010-ben, a Fidesz hatalomra jutásával a hajléktalanság kriminalizációja a hivatalos politika szintjére emelkedett helyi és országos szinten is. 2010 telén Tarlós István főpolgármester kitiltotta a hajléktalan embereket a főbb budapesti aluljárókból, majd a fővárosi közgyűlés helyi rendeletet hozott a közterületi hajléktalanság büntetésére. 2011 őszén Józsefvárosban népszavazást tartottak a hajléktalanság témájában: ekkor sem a helyi lakáspolitikáról, hanem arról kérdezték a kerületi lakosokat, hogy mennyire értenek egyet a közterületi hajléktalanság büntetésével. Ezen kívül, a Parlament elé került az a törvénymódosítási javaslat, amely szabálysértéssé kívánta nyilvánítani az „életvitelszerű tartózkodást közterületen”.

A 13. ARC óriásplakát-kiállítás zsűrijének tagjai az elmúlt héten egy pályázatkezelő internetes felületen kiválasztották a beérkezett, több mint 1400 pályamunkából az általuk javasoltakat. 2013. július 26-án pedig az összes, két szavazatot kapott tervvel dolgoztunk a közös zsűrizésen, több mint nyolc órán keresztül. A végén kiválasztottuk a 3 helyezettet és a két különdíjast is. Izgalmas volt!

Az eredmény szeptember 6-tól tekinthető majd meg az Ötvenhatosok terén, Budapesten.

A zsűri tagjai:

* Bakos Gábor, ARC
* dr. Bakos Katalin, művészettörténész, Magyar Nemzeti Galéria grafikai osztály főmuzeológusa
* Bencsik Barnabás, ACAX Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda
* Bolgár Eszter, ARC
* D. Tóth Kriszta, író-újságíró, UNICEF jószolgálati nagykövet
* Gerényi Gábor, internet szakértő, informatikus, az Index.hu társalapítója
* Kovács Gergő, Magyar Kétfarkú Kutya Párt
* Parádi Judit, Ringier, Kommunikációs és B2B igazgató
* Román Balázs, a Kreatív és a Kreatív Online társ-főszerkesztője
* Schilling Árpád, Krétakör
* Szoboszlay Péter, Hammer Advertising, a HVG képviseletében
* Tóth Andrej, grafikus, Kuzin Vizuális Műhely
* Tóth Krisztián, Carnation Group, CEO, Chief Creative Officer
* Udvarhelyi Éva Tessza, társadalomkutató

Schilling Árpád a mai nap gyermekáldás okán, igazoltan maradt távol. :)

A Magnet Bank - Civil szervezetek munkáinak elbírálásakor a zsűri kiegészült, Molnár Csaba, a Magnet Bank Közösségfejlesztési vezetőjével.

Forrás: ARC

A beszélgetés jegyzete itt olvasható.

A Város Mindenkié csoport alakulása óta figyelemmel kíséri a más országokban hasonló munkát végző mozgalmak munkáját, hogy jó módszereket, eszközöket és megközelítéseket tanuljunk egymástól. Sokan tudják, hogy az AVM alapításának ötletét is egy amerikai szervezet, a Picture the Homeless adta. Noha nem vettük át egy az egyben az amerikai modellt, a New York-i szervezet missziója és működési módja erősen hatott arra, ahogyan felépítettük és ma is működtetjük csoportunkat. Mára eljutottunk odáig, hogy a Picture the Homeless is sokat tanul tőlünk, és a két szervezet kölcsönösen hat egymásra.

Szerencsére nem a mienk az egyetlen olyan példa, amikor két meglehetősen különböző ország társadalmi mozgalmai között ilyen szoros a kapcsolat alakult ki. A chicagói Anti-Eviction Campaign például egy dél-afrikai példából kiindulva alakult 2009-ben – éppen ugyanabban az évben, amikor A Város Mindenkié Budapesten. A chicagói és a Cape Town-i szervezet története sok szempontból hasonlít az AVM és a PTH közötti viszonyra, így most rajtuk keresztül mutatjuk be az országokon túlnyúló aktivizmus egy jó példáját.

Dél-Afrikában hivatalosan 1994-ben ért véget az apartheid rendszer, amely faji alapon elkülönítette az ország lakosságát és brutálisan kizsákmányolta és elnyomta az ország fekete bőrű állampolgárait. A valódi demokrácia bevezetése után Nelson Mandela és pártja, az African National Congress (ANC) került hatalomra. 1996-ben, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyomására az ország vezetése elfogadta a GEAR (Growth, Development, and Redistribution) nevű programot, amely különböző megszorításokkal serkentette a gazdasági növekedést. Ennek a programnak a következménye, hogy noha ma Dél Afrikának van a világ egyik leginkább haladó szellemű alkotmánya, a gyakorlatban ebből vajmi kevés valósul meg. 2001-ben például az ország 45 millió lakosának közel fele élt a szegénységi küszöb alatt, miközben közülük csak 3 millió embert értek el a szegénység ellen küzdő programok.

Sajnos nem számít újdonságnak, hogy a hajléktalan embereket zaklatják az egyenruhás hatóságok (rendőrök, közterület-felügyelők). A fedél nélkül élő embereket nagyon gyakran küldik el például alvóhelyükről, vagy ha hosszabb ideig üldögélnek egy köztéri padon. Ezen kívül, ma már a nyilvánosság számára is egyre nyilvánvalóbb az, amit a hajléktalan emberek már régóta tudnak: az utcán élőket sokkal többször igazoltatják, mint azokat, akiknek van biztos lakhatásuk. Azonban az elmúlt néhány évben Magyarországon is felerősödött a hajléktalanság kriminalizációja: az informális gyakorlatokon túl ma már törvényi szinten is üldözik a hajléktalan embereket és a túlélésükhöz szükséges tevékenységeket (pl. koldusrendeletek, guberálást tiltó rendeletek, az „életvitelszerű közterületen lakhatás” büntetése). A mai magyarországi folyamatok nagyon hasonlóak ahhoz, ami az 1980-as években az Egyesült Államokban zajlott: a látható hajléktalanság robbanásszerű megjelenésére ott is nagyon sok helyi önkormányzat és állam válaszolt az intenzív zaklatáson túl különböző hajléktalanellenes törvények meghozatalával.

New York-i lakhatási aktivisták szimpátiatüntetésre készülnek Brooklyn Sunset Park nevű negyedében, a 46. utcában. A résztvevők a 2010-ben kezdődött lakbérsztrájk résztvevői mellett állnak ki és az ott lakók lakáskörülményeinek javítását követelik.

A lakbérsztrájk egy olyan érdekérvényesítő eszköz, amelynek segítségével a rossz állapotban lévő épületek bérlői többek között rá tudják kényszeríteni a tulajdonost arra, hogy a befizetett bérleti díjat valóban az épület fenntartására költse. Noha manapság Magyarországon nem nagyon hallunk lakbérsztrájkokról, az 1900-as évek elején Budapesten kétszáz épület lakói tagadták meg a lakbér fizetését azért, hogy tiltakozzanak az lakbéruzsora ellen és a lakások tarthatatlan állapota miatt. Gyáni Gábor történész Bérkaszárnya és nyomortelep című könyve szerint 180 esetben sikerült is valamilyen megegyezést kötni a tulajdonosokkal, és „csak” 11 épületben voltak kilakoltatások a sztrájk következményeként. Kassák Lajos Angyalföld című művében nagyon érzékletesen számol be egy budapesti lakbérsztrájkról ugyanebben az időszakban.

New Yorkban a lakbérsztrájk a lakhatási érdekvédelem régóta bevett módszere. Virágkorát az 1900-as évek elején, valamint az 1960-as években élte. Az amerikai történelem legnagyobb és leghosszabb lakbérsztrájkja 1975-ben volt a Co-op City nevű lakótelepen Bronxban. A telepet az 1960-as években építették, és ma is a világ legnagyobb szövetkezeti lakásokból álló komplexuma. A szövetkezeti lakások lényege, hogy az épület a lakók közös tulajdonában van, és a lakásokat határozatlan ideig egyfajta részvényesként használják, miközben havi (meglehetősen alacsony) karbantartási díjat fizetnek. Ha egy lakó el akarja adni a lakását, akkor ezt csak meghatározott áron teheti. Ennek a korlátozásnak az a célja, hogy a lakások megfizethetőek maradjanak és ne váljon belőlük nagy profitot hozó árucikk.