A Kairos Center jóvoltából meglátogathattam a Michigan állambeli Detroit és Flint városait, ahová kb. 25 aktivista utazott az ország minden tájáról a Szegény emberek kampányának újraindítás kapcsán szervezett előkészítő turnén. A két város különösen fontos szerepet játszott az amerikai munkásmozgalom történetében, amelynek a legfontosabb momentumait emelem csak ki ebben a posztban.

Autógyártás a középnyugaton

Miután az 1930-as és 40-es években felpörgött az amerikai gazdaság, Detroit és környéke az autógyártás központja lett (többek között itt vannak a Ford, a General Motors és a Chrysler gyárai is). Ezek a gyárak több százezer új munkahelyet teremtettek, aminek hatására több millió fekete-amerikai vándorolt északra a jobb élet reményében. Az 1950-es évekre kialakult egy széles munkásréteg, akik anyagi jólétben és biztonságban éltek: ekkor alakult ki az amerikai álom ideálja a saját házzal, szépen ápolt gyeppel és saját autóval.

Az ipari termelés robbanásszerű növekedésével együtt a munkásmozgalom is megerősödött. Detroit és környéke sok radikális munkásszerveződésnek és szakszervezeti akciónak a helyszíne volt, amelyeket szinte kivétel nélkül szélsőséges hatósági erőszakkal próbáltak letörni. A 60-as években a város fekete polgárai is mind gyakrabban és erőteljesebben követelték az egyenjogúságot, ami 1967-ben az ún. detroiti felkelésbe torkollott. Ez az Egyesült Államok egyik legvéresebb „faji lázadása” volt, több mint 40 ember meghalt.

Egyesült Autómunkások

A detroiti utunkon a United Auto Workers (AUW, Egyesült Autómunkások) nevű szakszervezet tagjai fogadtak minket, akik először a Ford River Rouge-i óriásgyárába vittek el minket, majd röviden bemutatták a szakszervezeti ellenállás történetét is.

A River Rouge üzemet Henry Ford egy olyan gyárként képzelte el, ami az autógyártáshoz szükséges minden lehetséges alapanyaggal rendelkezik és minden munkafázist el tud végezni ahhoz, hogy a nyersanyagokból autó készüljön. Ezért hatalmas gyárkomplexumot épített ki, ami fénykorában több mint 100 ezer embert foglalkoztatott. Ford egyik legfontosabb és egyben legpusztítóbb találmánya a futószalag volt, ami a fordizmus ideológiájának tárgyi leképeződése: a cél, hogy az emberi és a gépi munka minél hatékonyabb kombinációját felhasználva a lehető legtöbb terméket gyártsák a lehető legkevesebb idő alatt. Ennek a megközelítésnek szinte elkerülhetetlen velejárója, hogy az ember alárendelődik a gépnek és a munkáltató arra kényszeríti a munkást, hogy minél gyorsabban, a gépek egyre növekvő hatékonyságát követve dolgozzon. Ford mindig is vehemensen ellenezte, hogy a gyáraiban szakszervezet alakuljon, mert úgy gondolta, ő mindent megad a munkásainak, amire szükségük van és a szakszervezet csak lassítaná a munkát. A fizetések a gyárban valóban az átlag felettiek, azonban a munkakörülmények is szélsőségesen nehezek voltak.

Amikor az 1930-as években megerősödött a szakszervezeti mozgalom, ebben a gyárban is egyre erősebb volt az igény az érdekképviseletre. Ezeket a törekvéseket a gyár vezetősége elnyomta és mindenkit, aki kapcsolatba volt hozható a szakszervezettel, kirúgtak. Egy híressé vált incidensben a Ford biztonsági szolgálata csúnyán megverte a gyár előtt röplapokat osztogató szakszervezeti aktivistákat. 1937-ben a munkások éhségmenetet szerveztek, amely fegyveres összecsapásba fordult a városi rendőrséggel és a gyár biztonsági szolgálatával, melynek következtében több mint 20 ember meghalt.

A küzdelmek eredményeképpen végül sikerült szakszervezetet alapítani, ami mind a mai napig létezik, de sokkal kisebb létszámmal mint a fénykorában. A gyárban tett látogatásunk során egyértelművé vált: az autókat a gépek gyártják, az emberek feladata a gépek „keze” alá dolgozni és ellenőrizni, hogy minden rendben folyik-e, minden csavar meg van-e húzva és minden megfelelően működik-e, amit a gépek beszereltek. Nagy kérdés, hogy egy olyan iparágban, ami a szinte teljes automatizálás felé tart, mi lehet a szakszervezeti mozgalom jövője, hogyan tudnak – ha egyáltalán – küzdeni az ellen, hogy az ember teljesen feleslegessé váljon és mi fog megélhetést nyújtani a jövőben a város lakosságának.

Fekete Forradalmi Munkások Ligája

Bár sem a gyárban vetített propagandafilm, sem a szakszervezeti előadás nem említette, a detroiti munkásmozgalom történetének szerves része a League of Revolutionary Black Workers (LRBW, Fekete Forradalmi Munkások Ligája) nevű szervezet, amely viszonylag rövid életű, de sorsdöntő hatású volt az 1960-as években. Az LRBW-t hivatalosan 1969-ben alakították, amikor az autógyárakban dolgozó fekete munkásoknak elegük lett abból, hogy a nagyrészt fehér munkások irányította szakszervezet (az UAW) nem állt ki megfelelően az érdekeikért és úgy érezték, a fehér szakszervezet túlságosan megalkuvó az autógyárakkal szemben.

A ligát több, különböző autógyárban alakított forradalmi sejt alkotta, melyek fő szerveződési elvei a fekete felszabadítás ideológiája és a marxizmus voltak. Miközben a liga számos vezetője vett részt az 1967-es fekete felkelésben, a konkrét megalakulás egy 1968-ban szervezett vad sztrájkhoz kötődik a Dodge központi gyárában, amit a hivatalos szakszervezet jóváhagyása nélkül indítottak az ún. felgyorsítások (amikor adott időn belül egyre több terméket kell előállítani) és az embertelen munkakörülmények ellen. A liga fő orgánuma az egyik fekete munkás által szerkesztett ún. Inner City Voice (Belvárosi hang) nevű félig szamizdat kiadvány volt.

A liga az 1950-es és 60-as évek amerikai kapitalizmusának ellentmondásaira válaszként született, ami a fehér munkásosztály egy részének viszonylag magas életszínvonalat biztosított, miközben a fekete munkások egyre inkább a kizsákmányolás és a hatósági erőszak áldozatai voltak. A mozgalom egyik fő célja a kapitalizmus, mint gazdasági rendszer elleni küzdelem volt, ami addigra szinte teljesen eltűnt a hagyományos szakszervezetekből, amelyek inkább a vezetőséggel kötött egyezségekre helyezték a hangsúlyt. Sajnos a mozgalom viszonylag hamar a belső konfliktusok és ideológiai ellentétek áldozata lett és az 1970-es évek elején kettébomlott, majd fokozatosan megszűnt.

A liga történetéről a még ma élő tagok visszaemlékezései alapján itt lehet többet megtudni.

Ülősztrájk Flintben

Flintben is a United Auto Workers helyi szervezete fogadott minket az ottani székházban. Megalakulása után, az 1930-as években a United Auto Workers célja az volt, hogy a lehető legtöbb városban helyi sejtet alakítson. Noha szinte mindenhol erőszakkal találkoztak a szerveződő munkások, az egyik legnagyobb port kavaró esemény Flintben történt, ahol 1936-37-ben a munkások több mint 40 napra elfoglalták a General Motors gyárát. A sztrájk célja az volt, hogy a szakszervezet a General Motors-szal olyan, minden gyárra érvényes megállapodást kössön, ami emberhez méltó munkafeltételeket és körülményeket biztosít.

A flinti sztrájk jelentős taktikai húzása az volt, hogy a munkások nem a gyár elé vonultak, hanem a munkamegtagadás után fizikailag is bent maradtak a gyárban és nem engedték, hogy a gyár tulajdonosai hozzáférjenek a termelési eszközökhöz vagy sztrájktörőket küldjenek be helyettük (ami akkoriban – mint most is – hatásos eszköze a sztrájkok elcsendesítésének). A gyárat kb. 2000 munkás foglalta el, és ellátásukat a szakszervezet és a helyi lakosok összefogásában szervezték meg. Fontos szerepet játszottak a sztrájk életben tartásában a munkások nő rokonai, akik különböző akciócsoportokat szerveztek a támogatásukra. A gyár vezetése számos eszközzel próbálta a tiltakozókat eltávolítani: lekapcsolták a gyár fűtését és vizet, könnygázt permeteztek be az épületbe és a sztrájkolókat támogató nőket is megverték. A vállalat emberei által alkalmazott erőszak olyan súlyos volt, hogy az állam kormányzója kirendelte a nemzeti gárdát, hogy megvédje a munkásokat.

A sztrájk végül sikerrel végződött, a General Motors és a szakszervezet megállapodott abban, hogy a munkásokat a United Auto Workers képviseli. Ezen kívül, a munkások azonnali fizetésemelést kaptak és engedélyt arra, hogy ebéd közben beszélgessenek. Ennek eredményeképpen nagyon sikeresen tudták szervezni a szakszervezeti tagságot és az UAW ekkor nőtte ki magát az USA egyik legjelentősebb szakszervezetévé.

Hogy méltó módon emlékezzen az elődökről a flinti szakszervezet emlékparkot alakított ki a szakszervezeti székház mellett. A parkban a sztrájk különböző mozzanataira és szereplőire emlékeznek, különös tekintettel azokra a nőkre, akik kulcsszerepet játszottak a sztrájk támogatásában. A Kairos Center által vezetett turné keretében a parkban részt vettünk egy őslakos amerikai aktivista által szervezett víz-ceremónián is, amelynek során az USA különböző részeiből összegyűjtött vizet osztottuk szét és kifejeztük szolidaritásunkat azokkal a flinti lakosokkal, akiket saját ivóvizük mérgezett meg és mindenkivel, aki a megfelelő víz hiányában szenved. Ez a szertartás nagyon szépen és egyben fájdalmasan szimbolizálta, hogy az a harc, amit a munkások az 1930-as években folytattak a méltó életért, sajnos ma sem ért véget, csak most az élet más, sokszor kevésbé látható, de annál pusztítóbb hatású területen jelentkezik.