A Kairos Centerben eltöltött egy hónapos szakmai gyakorlatom alatt több alkalommal tartok beszámolót egy-egy társadalmi mozgalmakhoz vagy szerveződésekhez kapcsolódó témáról. Ennek kapcsán beszélgettem a szervezet munkatársaival egy önképzőkör keretében az Európában egyre erőteljesebben megjelenő és helyenként jelentős eredményeket elérő lakhatási mozgalmakról. Az előadáshoz négy ország olyan mozgalmát választottam ki, amely a lakhatási válság öt különböző arcát mutatja meg.

Először is érdemes áttekinteni, hogy mi helyzet a (lakhatási) szegénység tekintetében az Európai Unióban. Az EU hivatalos statisztikái szerint az unió lakosságának 25%-a van kitéve szegénység vagy a kirekesztés kockázatának. Ezen kívül, az unió lakosságának legalább 5%-a él súlyos lakhatási megfosztottságban, vagyis olyan lakóhelyeken, amelyek minősége rendkívül alacsony és túlzsúfolt. Az EU lakosságának több, mint 12%-a a jövedelme 40%-ánál többet költ lakhatásra, ami messze meghaladja a megfizethetőség mérésére bevett 30%-os határt. Ezek az adatok persze nem tükrözik az országok közötti hatalmas különbségeket és az egyes országokon belüli hatalmas egyenlőtlenségeket sem (erről részletesebben lásd itt).

Ami a társadalmi egyenlőtlenséget illeti, a tagállamokban a lakosság leggazdagabb 10%-a a jövedelmeket 19 és 27% közötti arányban birtokolja, míg a legszegényebb 10 százalék 2 és 4% között részesedik a jövedelmekből. Noha az egyenlőtlenség mértéke a valóságban (a nem bejelentett és egyéb jövedelme miatt) valószínűleg még szélsőségesebb, már ezekből a számokból is látszik, hogy minden illúzió ellenére az erőforrások nagyon egyenlőtlenül vannak elosztva: tömegeknek jelent gondot a napi megélhetés, miközben a lakosság kis része kiemelkedően jól él.

Mielőtt az Európában szerveződő lakhatási mozgalmakat mutatnám be, érdemes kiemelni néhány általános jelenséget, ami meghatározza a kontinens lakhatási helyzetét. Az állami és önkormányzati tulajdonú lakások privatizációja nem csak magyar jelenség, hiszen egész Európára jellemző, hogy a köztulajdonú, szociális bérlakásként felhasználható lakások aránya a teljes lakásállományon belül folyamatosan csökken. A lakhatás ezen kívül egyre inkább befektetési eszköz és értéktárgy, semmint egy használati eszköz, aminek az elsődleges funkciója, hogy megfelelő otthont biztosítson a benne lakó embereknek. Ez nemcsak a lakáshitelezés mint üzleti befektetés széles körű elterjedésében (és hatalmas bukásában) érhető tetten, hanem abban is, ahogyan egyre több európai város és városrész lesz a dzsentrifikáció áldozata. Az európai nagyvárosokban gyakran külföldi befektetők spekulációja nyomán szorulnak ki a helyiek otthonaikból és negyedeikből. Szintén általánosan jellemző tendencia, hogy az államok egyre inkább a lakástulajdonlást és nem a lakáshasználatot támogatják, és ezzel nemcsak a már eleve vagyonosabb régeteket támogatják, de egyre duzzasztják a lakáshitelek piacát is. Az üres, használaton kívüli lakások problémája szintén európai szintű: a kontinensen összesen 11 millió lakás áll üresen (persze az üressé válás okai mindenhol mások és sokszor igen összetettek). Végül, a 2008-as pénzügyi válság következtében lényegében minden európai országban csökkentek a bérek és nőtt a munkanélküliség, ami sok helyen szociális megszorításokkal is együtt járt, ami még inkább megnehezítette a súlyos lakáshelyzetben élő emberek életét.

Focus E15

A FocusE15-öt Londonban élő fiatal anyák alapították 2013-ban, akiket a helyi önkormányzat ki akart lakoltatni abból az anyaotthonból, ahol évek óta éltek. Alternatív elhelyezésként szinte mindannyiuknak valamely Londonon kívüli várost javasoltak, ahova viszont nem akartak elmenni, hiszen egész életük és emberi kapcsolataik Londonhoz kötik őket. Miután a csoport tüntetések és közvetlen akciók (pl. sikeres foglalások) segítségével elérte, hogy az érintetteket megfelelő helyre költöztessék, a csoport nem oszlott fel, hanem figyelmét az Nagy-Britanniában is egyre súlyosbodó lakhatási válság felé fordította. A csoport a szociális lakhatási lehetőségek kiterjesztését követeli és küzd a szegény emberek Londonból történő kiszorítása ellen. A szervezet működése azért különösen példaértékű, mert éppen a társadalom egyik leginkább kiszolgáltatott csoportjának képviselői – egyedülálló kisgyerekes anyák – szerveződnek kifejezetten radikális eszközökkel a rendszerszintű változásokért.

Noha az Egyesült Királyságban még mindig a lakosság jelentős része (a háztartások 17%-a) él ún. tanácsi lakásokban, közel kétmillió ember van a várólistákon, miközben 1981 óta a szociális lakások aránya 5 millióról 1,7 millióra csökkent. A helyzetet tovább rontja, hogy a jelenlegi brit kormány kifejezetten a szociális lakások privatizációját és az lakástulajdonlást támogatja.

Les Enfants de Don Quichotte

A Don Quijote gyermekei nevű szervezet 2007-ben érte el sikeresen, hogy a francia törvényhozás elfogadja a kikényszeríthető lakhatáshoz való jogot. Noha Franciaországban már a 90-es évek eleje óta szerveződött a Droit au Logement (DAL) nevű szervezet, a politikai helyzet a 2006-2007-es elnökválasztási kampányban hozta el annak a lehetőségét, hogy a hajléktalanság kérdése valóban a közpolitika napirendjére kerüljön. Ekkor ugyanis az akkor még csak elnökjelölt Sarkozy ugyan a „zéró hajléktalan” szlogennel kampányolt, azonban semmilyen konkrét intézkedést nem javasolt a hajléktalanság csökkentésére. Erre válaszul a Don Quijote gyermekei, egy francia művész vezetésével 2006 decemberében több száz piros sátorral kiköltözött a Szajna partjára és bejelentette, hogy addig nem mennek el onnan, ameddig a kormány nem tesz jelentős lépéseket a hajléktalanság csökkentésére. Mindenki meglepetésére, a kormány valóban lépett és a kontinensen másodikként Franciaország törvényben garantálta a lakhatáshoz való jogot.

A törvény elfogadása óta azonban az eufória sajnos alábbhagyott, hiszen megvalósítása messze nem zökkenőmentes. 2014-ben 1,7 millióan pályáztak szociális bérlakásra és csak Párizsban és környékén több, mint félmillió ember van a várólistán. Ma Franciaországban összesen 700 ezer ember él tartós lakhatás nélkül. A törvény végrehajtásának egyik legnagyobb akadálya a megfelelő mennyiségű és minőségű lakhatás hiánya – hiába teremt az állam egyénileg érvényesíthető jogot a lakhatásra, ha nincs elegendő erőforrás és politikai akarat a lakások biztosításához és a lakhatáshoz való jogról szóló törvény teljes megvalósításához szükséges intézményrendszer kiépítéséhez.

LA PAH

A LA PAH (Plataforma de Afectados por la Hipoteca), vagyis a lakáshitel áldozatainak platformja Európa egyik leginspirálóbb lakhatás szervezete. A ma már országos hálózattá duzzadt csoport 2009-ben alakult Barcelonában, válaszul a pénzügyi válság okozta tömeges lakásvesztésre. A pénzügyi összeomlás és a lakáshitelek bedőlése Spanyolországot kifejezetten súlyosan érintette, amelynek egyik oka az, hogy itt a kormány évek óta a lakástulajdonlást támogatta, így az Európai Unióban itt az egyik legmagasabb a lakástulajdonlás aránya (a lakásállomány 85%-a). Csak 2010-ben a spanyol bankok 100 ezer lakás árvereztek el.

A LA PAH azokból az emberekből szerveződik, akiknek a lakhatása a lakáshitelek bedőlése miatt veszélybe került. A szervezet jogvédelmet biztosít, élőlánccal védi meg az emberek otthonát és az üresen álló ingatlanok elfoglalásában is segít a lakás nélkül maradt embereknek. Ezen kívül önsegítő és terápiás csoportokat is működtetnek, hogy tagjaiknak a legnehezebb időben is segítsenek a felszínen maradni. Mára közel 200 helyi csoportjuk alakult. Tavaly éppen a szervezet egyik alapítóját, Ada Colaut választották Barcelona főpolgármesterévé, akik hivatalba lépése után rögtön a lakáshelyzet reformjába, valamint a turizmus által generált mesterségesen magas lakbérek és a bankok megregulázásba kezdett. A szervezetről egy nagyon tanulságos dokumentumfilm is készült, ami itt megtekinthető:

Bérlők mozgalma Berlinben

Berlin kifejezetten a bérlők városa – egy olyan város, ahol a lakosság nagy része bérelt lakásban és nem saját tulajdonban él. Azonban ezt a várost is elérte a dzsentrifikáció és a lakbérek jelentősen megemelkedtek – 2000 óta városi szinten 90%-kal, de van olyan városrész, ahol pár év alatt megduplázódott az átlagos lakbér. Fontos szerepet játszanak még ebben a városban a spekulatív befektetések, főleg, miután a pénzügyi hatására sokan ingatlanba menekítették a pénzüket és Berlinben fektettek be a biztos gazdaság reményében. Noha Németországban számos lakhatási jogi szervezet működik, itt most csak kettőt emelek ki, amelyek jól megtestesítik a Berlinre jellemző problémákat.

A Kotti & co nevű szervezet a Kotbusser Tor nevű negyed szociális bérlőiből szerveződött, akik évek óta az ellen tüntetnek, hogy az eredetileg szociális bérlakásként bérbevett, de magántulajdonban lévő lakásaik bére az egekbe szökik, így sokakat a kilakoltatás fenyeget. A csoport követelése az, hogy maximum 4 euró/négyzetméterben állapítsák meg az állami támogatással, de magánfejlesztők által kialakított szociális bérlakások lakbérét. Ennek a mozgalomnak különösen nagy erőt ad, hogy tősgyökeres németek és főleg Törökországból érkezett bevándorlók közösen állnak ki a lakhatáshoz való jogért. A csoport tüntetések, nyílt levelek és köztér-foglalások, valamint egy állandó köztéri stand segítségével gyűjt támogatókat és fogalmazza meg követeléseit a döntéshozók fel. (A csoport egyik tagja korábban A Város Mindenkiét is meglátogatta, erről a beszámoló itt olvasható: http://avarosmindenkie.blog.hu/2013/07/11/lakhatasi_kuzdelmek_berlinben_beszamolo).

A másik szervezet neve Bündnis Zwangsräumung Verhindern, ami kifejezetten a kilakoltatások megállítására jött létre. Első akciójuk 2012-ben volt, amikor a török származású Gülbol-család kilakoltatásának megelőzésére több száz ember gyűlt össze a család lakásának épülete előtt. A tömeg a rendőrséggel is összecsapott, de a kilakoltatást végül nem sikerült megakadályozni.

A csoport azóta közel 100 család kilakoltatást próbálta megakadályozni sikeresen vagy sikertelenül tüntetések, élőláncok, tárgyalások, szociális munka és a sajtó segítségével. Berlinnel párhuzamosan sok más városban is indultak hasonló kezdeményezések.

A berlini mozgalmak nyomása és a lakhatási helyzet súlyosbodása végül meghozta hatását és 2015-ben a város vezetése elkezdte érdemben kezelni a lakhatási válságot. Többek között bevezették a lakbérkontrollt, ami alapján egy-egy lakás bére nem emelkedhet bizonyos, központilag meghatározott összeg fölé, szigorúan korlátozzák az AirBnB működését, ami sok városhoz hasonlóan itt is nagyban hozzájárul a lakbérek növekedéséhez, valamint bevezették az 1/3-os szabályt is, amelynek értelmében a szociális bérlakások lakói maximum a jövedelmük 1/3-át költhetik lakhatásra. Ezen kívül, szabályt hoztak a luxusfejlesztések visszafogására és új szociális bérlakások építésére is.

A berlini bérlőmozgalomról szintén készült dokumentumfilm, amelynek előzetese itt tekinthető meg:

Összességében úgy tűnik, hogy Európában nemcsak a lakhatási válság súlyosbodik, de az arra adott alulról érkező válaszok is egyre intenzívebbek és egyre jobban szervezettek. Ami különösen figyelemreméltó ezekben a mozgalmakban, hogy a társadalom nagyon különböző rétegei vesznek bennük részt: az egyedülálló hajléktalan anyáktól kezdve a bevándorlókon át a lakáshitelek áldozata és a legkiszolgáltatottabb helyzetben élő hajléktalan emberek egyaránt és együtt követelik az emberhez méltó, biztonságos és megfizethető lakhatást és ezzel megerősítik, hogy a lakhatási válság nem egy kisebbség, hanem mindannyiunk ügye. Nem "nekik" vagy szükségük megfelelő lakhatásra, hanem "nekünk", mindannyiunkak. Az európai szintű összefogás fejlődése szempontjából fontos fejlemény még, hogy a különböző országokban működő szervezetek most már közös hálózatot is létrehoztak, hogy közösen elemezzék az európai lakhatási helyzetet és összehangolják tevékenységeiket. Ha valakit részletesebben érdekelnek az Európában aktív lakhatási mozgalmak, érdemes meglátogatni az európai lakhatási hálózat honlapját: http://www.housingnotprofit.org/en