Kiskorúnak Éva volt, nagykorúnak Tessza lett. Az édesanyjától kapott keresztnevét, melyet mindenki rögvest becézni kezdett, fölváltotta az apjától kapott ritkára, ami nem vonzza a becézést. Az egyénisége sem vonzza. A tekintete átható, szavainak lendületét követi minden tagja, maga a megtestesült szuggesztivitás.

Anyai részről régi urbánus zsidó családból származik. Partiumi, felvidéki gyökerekkel, nyelveket beszélő, a nagyvilágban jártas felmenőkkel és héber feliratú szabadkőműves-piramis alatt nyugvó ősökkel. Erről az ágról a holokauszt szinte csak a nagyszülőket hagyta meg. Az apai ág egyik oldalról tipikus dzsentri, a másikról tipikus proletár család. Az egyik szülő az elszegényedett dzsentriségből, a másik a zsidóságból menekül, mindkettő közgazdász, káder, hívő kommunista. Apja a rendszerváltás után is az marad.

A zsidóságuktól menekülő felmenők kétségbe esnek, amikor Tessza felfedezi és ápolja a maga ateista módján a zsidóságát, s az apja támogatja benne. Mai közegében, a plebejus baloldalon a Pasarét stigmatizált hely, a kiváltságos születés szimbóluma. Tessza mégis ragaszkodik hozzá, abban a házban bérel lakást, ahol fölnőtt.

A családban nyelvfétis uralkodik. Tessza hároméves korától tanul angolul, a nyelvész nagymama németre és franciára tanítja. Elemista korától küldözgetik külföldi táborokba külhoni gyerekekkel ismerkedni, kommunikálni. Utálja.

Nyolc évig járja az ELTE-t két „büfé” szakkal, az amerikanisztikával és a kulturális antropológiával. Azért olyan sokáig, mert közben főállásban dolgozik, és külföldi ösztöndíjakat szerez. A főállás az Artemisszió Alapítványhoz, az antropológia gyakorlati alkalmazásához köti: hátrányos helyzetű fiataloknak szerveznek külföldi ösztöndíjakat, őket, a hozzánk érkező ösztöndíjasokat s a társadalom peremvidékén, szegényekkel, cigányokkal, migránsokkal dolgozó pedagógusokat, szociális munkásokat készítenek föl arra, miként éljenek számukra idegen közegekben. Miként közelítsenek meg számukra idegen kultúrákat.

Az USA egyik leggazdagabb államának, Connecticutnak a legszegényebb városában, Hartfordban működik a manhattani és Long Island-i „arisztokrácia” gyermekei által látogatott egyetem, ahova Tessza a 2001–2002-es tanévre elnyeri a Kellner-ösztöndíjat.

A várost szinte csak színes bőrűek lakják, az elit felsőoktatási intézmény, a Trinity College falain belül viszont a takarítónők kivételével csaknem mindenki fehér. Akkoriban Hartfordban folyton köztér-takarítási akciókat rendeztek, és ez felkeltette Tessza érdeklődését a tisztaság ideálja és a szegénység közötti összefüggések iránt.

Mi a szerepük ezeknek a „megtisztító” közösségi rítusoknak egy társadalmilag megosztott és feszültségekkel teli városban? – tette fel magának a kérdést.

Budapesten éppen akkor hirdetik meg az aluljárók megtisztítására, az illegális árusoktól, a falfirkáktól és a hajléktalanoktól való „visszafoglalására” irányuló programot, amikor Tessza hazatér. E programnak az antropológiai kritikájára épül a Török Ágnessel közösen írt szakdolgozata (Egy tiszta város piszkos lakói, avagy „aluljáró-takarítási szertartások” Budapesten). A dolgozat alapgondolata, hogy a tisztaságot mint ideológiát embercsoportok megbélyegzésére, kirekesztésére használják. Ezt szolgálja annak a középosztálynak a „higiéniai öntudata”, amihez Tessza is tartozik. Tesszát fölháborítja, hogy az ő vélelmezett középosztálybeli igényeire hivatkozva, az ő nevében „takarítanak el” embereket a közterekről.

A szakdolgozat összehozza Az Utca Embere csoporttal, melyben értelmiségi fiatalok lépnek föl a hajléktalan emberek üldözése ellen, s követelik a hajléktalanság humánus és távlatos kezelését.

Tessza 2006-ban megismerkedett Setha Low-val, a legfontosabb kortárs amerikai antropológussal, aki a közterek kutatásával foglalkozik. Ő éppen azt a szemléletet képviselte, ami a magyar antropológiából hiányzott, és azt a neomarxista társadalomelemzési módszert, ami Tesszához is közel áll.

Ő ajánl Tesszának 2007-től PhD-ösztöndíjat a City University of New Yorkon. Ez New York közegyeteme, mely hivatásának tekinti a szegények és bevándorlók integrálását. Az alsóbb szinteken szinte mindenki hátrányos helyzetű, első-második generációs bevándorló. Mindenkinek valamilyen akcentusa van, mindenki „valahonnan jött” – az ösztöndíjért cserébe Tessza nekik tart bevezető kurzusokat. Imádja.

New Yorkban Tessza keresi Az Utca Emberének megfelelő csoportokat, és a Picture The Homelesst találja. A szervezetet hajléktalan emberek alapították, ők működtetik. Nem rossz szociális lelkiismeretű középosztálybeliek tiltakoznak, szervezkednek, nyilatkoznak, hanem az érintettek. Önmagukért, a maguk nevében. Elérik, hogy ne zaklassák azokat, akik az italos fémdobozok gyűjtéséből élnek, és hogy bíróság mondja ki az indokolatlan igazoltatások, mondvacsinált ürügyekkel való bírságolások jogsértő voltát. Ennek hátterében ott van a polgárjogi mozgalmak hagyománya, sikere, közösségi optimizmusa, pozitív jövőképe. Ha szegény vagy, fekete vagy, elnyomnak, diszkriminálnak, a rendőrök „cseszegetnek”, akkor lépj fel, állj ki önmagadért, és javíthatsz a helyzeten.

Tessza azzal a meggyőződéssel tér haza, hogy Az Utca Emberében használt modell tévút. A középosztálybelieknek nem az a dolguk, hogy a hajléktalanok helyett tiltakozzanak, hanem az, hogy közvetítsék nekik azt a tudást, azt az ethoszt, amellyel felléphetnek önmagukért.

Tessza és Az Utca Emberéből indult társai járják a hajléktalanszállókat, toborozzák a hajléktalan embereket. Elhozzák Budapestre a Picture The Homeless aktivistáit is, akiktől tanulni lehet. Így szerveződik meg 2009-ben A Város Mindenkié csoport, melyben ma már kilencven százalékban hajléktalan emberek tevékenykednek.

Hosszú és türelmes munkával alakul ki egy minden döntést konszenzussal hozó, a szervező munkacsoportot félévenként rotáló, bázisdemokratikus szervezet. Olyan közösség, melyben a doktorjelöltektől az írástudatlan erdőlakókig mindenkinek meg kell értenie egymást, el kell sajátítania az egyenrangú kommunikáció képességét. Ahol hajléktalan embereknek olyan politikai, szervezési feladatokat, döntési helyzeteket, nyilvános szerepléseket kell megoldaniuk, melyeknek addig a közelébe sem kerülhettek.

A Város Mindenkié szigorú belső szabálya, hogy kivételes esetektől eltekintve csak a hajléktalanságot megtapasztalt tagok nyilatkozhatnak a csoport nevében. Nem hajléktalan tag nem beszélhet, nem szerepelhet egyedül. Ehhez Tessza is szigorúan tartja magát. Meggyőződése, hogy a középosztályi pozíció előnyeivel kiharcolt kommunikációs teret át kell adni a hajléktalan, szegény embereknek. Ez az első lépés afelé, hogy a társadalmi erőviszonyok valóban és hosszú távon megváltozzanak.

Tessza szerint a mai baloldal egyik alapproblémája az, hogy akik nem a középosztály habitusát hordozzák, azok nem tudnak mozgalmaiban részt venni. S ami még nagyobb baj, hogy a baloldali mozgalmak szervezői nem vagy alig tesznek azért, hogy ez ne így legyen. Nem azért, mert tudatosan kirekesztők, hanem azért, mert észre sem veszik, hogy kirekesztő társadalmi közeget alkotnak.

Tessza életvitelszerűen biciklizik. Ahová lehet, két keréken jár. A biciklisták mozgalmának, a Critical Massnak a pozitív üzenete alapvetően fontos a számára, miután lassan egy évtizede „lapátolja az energiát” egy olyan ügybe, a hajléktalanokéba, amely egyre rosszabbul áll. Ellenben a biciklisták! Budapest kerékpáros szempontból a nulláról indult, és mára világszerte ismert bicikliző város lett. Ez Tessza szerint kizárólag annak köszönhető, hogy a biciklisták összeálltak, és addig képviselték az ügyüket, amíg követeléseiket át nem nyomták a döntéshozókon: „adj nekem helyet a városban, mert ha nem adsz, akkor is túrok magamnak: oda fogok furakodni, te pedig szenvedni fogsz tőlem. Adj helyet, mert ha nem adsz, el fognak ütni, és megsérülhetek. És mit mondhat egy hajléktalan ember? Adj helyet nekem is, mert ha nem adsz, szenvedni fogok, és te is szenvedni fogsz tőlem. Adj helyet, mert ha nem, akkor meg fogok halni.”

Névjegy

UDVARHELYI ÉVA TESSZA 1980-ban született Budapesten, kulturális antropológia szakon végzett az ELTE-n, jelenleg a City University of New York doktorjelöltje. Tanulmányokat folytatott Hartfordban és a Közép-európai Egyetemen. Oktatott az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán és a Corvinus Egyetem Társadalomelméleti Kollégiumában. A Város Mindenkié csoport egyik alapítója. Számos cikke és tanulmánya jelent meg magyarul, angolul és franciául. Publikált a Népszabadságban is. Az anyanyelvén kívül három nyelven beszél.

Révész Sándor| Népszabadság| 2012. február 13.

Eredeti megjelenés