Ma Budapesten konzervatív becslések szerint minimum 3000 ember él fedél nélkül, közterületen, és kb. 6000 ember éjszakázik különböző átmeneti szállásokon (pl. családok átmeneti otthona, éjszakai menedékhely, átmeneti szálló, hajléktalan lábadozó). Ezen kívül, több tízezer ember kénytelen nagyon rossz körülmények között, túlzsúfoltan vagy szívességi lakáshasználóként élni. Valószínűleg Budapesten is több százezerre tehető azoknak a száma, akiket hiteltartozás vagy díjhátralék miatt a lakásvesztés vagy kilakoltatás fenyeget. Az országos adatokat tekintve kb. 30 ezer fő körül van az effektív hajléktalanok száma. Győri Péter lakáspolitikus szerint a lakástalanok száma (akik vagy effektív hajléktalanok, vagy nincs önálló rendelkezésű lakásuk) minimum 1,6 millió fő, míg az otthontalanok száma (akik lakástalanok, vagy rendelkeznek ugyan önálló lakással, de az fizikai színvonala, laksűrűsége miatt nem alkalmas az elemi szükségletek kielégítésére) legalább 3 millió fő. Vagyis a hajléktalanság nem egy törpe kisebbség ügye és nem is deviáns magatartás – ahogyan azt sok politikus állítja – hanem tömegeket érintő probléma, ami a magyar társadalom gazdasági és politikai berendezkedéséből ered.

Azok a hajléktalan emberek, akiket a budapesti utcákon, aluljárókban és tereken látunk nap mint nap, csak a „jéghegy csúcsát” jelentik. Annak ellenére azonban, hogy a tág értelemben vett hajléktalanság által érintett emberek viszonylag alacsony százaléka él szó szerint az utcán, egyben ők a legsebezhetőbb és a legnagyobb egzisztenciális és fizikai veszélyben élő csoport is. Az utcán élő emberek jelentősége túlmutat számszerű súlyukon, hiszen a közvélemény és a társadalmi képzelet számára ők azok, akik megtestesítik a „hajléktalanokat”, ezért kiemelten fontos az, hogy a társadalom tagjai és intézményei hogyan viszonyulnak hozzájuk.

Az utcán élő hajléktalan emberek évtizedek óta a hatósági zaklatás kiemelt célpontja, aminek fő célja – kimondva vagy kimondatlanul – a közterekből történő eltávolításuk. Egy 2001-es felmérés szerint a megkérdezettek 15%-át bántalmazták rendőrök/biztonsági őrök amióta hajléktalan. Noha frissebb statisztikai adatok (egyelőre) nem állnak rendelkezésre, a fizikai bántalmazás nem az egyetlen – és nem is a leggyakoribb – formája az utcán élő emberek hatósági zaklatásának. Az érintettek tapasztalataiból tudjuk, hogy az utcán élő és/vagy hajléktalannak, szegénynek kinéző embereket sokkal gyakrabban igazoltatják a rendőrök, mint a nem-hajléktalan állampolgárokat és azokat, akiknek látszatra rendezett a szociális helyzetük. A közterület-felügyelők, rendőrök és kerületőrök előszeretettel küldik el a kapualjakban, padokon és hidak alatt alvó embereket. Az akciószerűen végrehajtott aluljáró-tisztogatási programok is hasonló célt szolgálnak: a Közterület-fenntartó a Közterület-felügyelettel és a rendőrséggel összefogva alkalmanként „kitakarít” egy-egy budapesti aluljárót, teret vagy utcát. Ezen akciók során az ott lakókat elküldik, holmijukat pedig gyakran kidobják, vagy megsemmisítik. Az önkényesen és minden jogszerűséget nélkülöző módon végrehajtott kunyhóbontások pedig azt a kb. 1000 embert érintik, akik különböző erdős területeken saját építésű kunyhóban vagy sátorban élnek (ilyen jogszerűtlen kunyhóbontásra került sor például 2011 októberében Zuglóban és ezt tervezi a csepeli önkormányzat is).

A köztéren élő hajléktalan emberek megbélyegzettsége változó előjelű és erősségű reakciókat vált ki mind az állampolgárokból, mind pedig a különböző intézmények és hatóságok képviselőiből. Az állampolgárok reakciói az együttérzéstől a sajnálaton át a megvetésig és az undorig, míg az intézményes reakciók az együttérző támogatástól a szélsőségesen agresszív zaklatásig és kirekesztésig terjednek. Az alkalmanként igen különböző állampolgári és intézményes megközelítések ellenére azonban a rendszerváltás óta egy egyértelműen negatív, a kriminalizációt előtérbe helyező tendencia látszik kirajzolódni.

Míg az 1990-es évek végén jellemzően az empátia és a sürgősség érzete irányította a hajléktalansággal kapcsolatos közpolitikákat (lásd pl. a nagyszabású hajléktalan tüntetések hatására megnyitott első hajléktalanszállókat 1990-ben), addig a 2000-es évekre egyre több olyan jogszabály és intézkedés jelent meg, ami a hajléktalanságot mint rendészeti vagy esztétikai, és nem mint szociális problémát kezelte. 2010-ben például több, mint 40 önkormányzatnak volt már a guberálást vagy koldulást tiltó/korlátozó rendelete. A fővárosi közterek „megtisztításának” programja már Demszky Gábor polgármestersége alatt is megjelent, noha azt végül a központi irányítás és erőforrások hiányában nem hajtották végre teljes körűen. 2009-ben Újbuda polgármestere ún. hajléktalan-mentes zónákat hozott létre, ahonnan a fedél nélkül élő embereket a kerületőrök és a közterület-felügyelők elküldték.

A hajléktalan emberek szisztematikus kriminalizációja 2010-ben, a Fidesz-kormány hatalomra lépésével gyorsult fel mind állami, mind önkormányzati szinten. 2010 őszén módosították az építési törvényt, ami lehetővé tette, hogy a helyi önkormányzatok meghatározzák a közterület „rendeltetésről eltérő” használatát, és tiltsák az utcai hajléktalanságot. Először a fővárosi közgyűlés élt ezzel a lehetőséggel és Tarlós István 2011 áprilisában kezdeményezett rendeletével a főváros összes közterületén megtiltotta az „életvitelszerű tartózkodást”, ami 50 ezer forintig terjedő bírsággal sújtható. A rendelet nem határozza meg, mit jelent az életvitelszerű tartózkodás, így lényegében az eljáró hatósági személyre van bízva, hogy kit és milyen alapon bírságol meg (ez súlyos alkotmányos aggályokat is felvet, amire többek között az ombudsman is felhívta a figyelmet).

A fővárosi rendeletet a legkövetkezetesebben a Józsefvárosban kezdték el alkalmazni: Kocsis Máté polgármester 2011 szeptemberében népszavazást tűzött ki, ahol többek között arról kérdezte a kerület lakóit, hogy szeretnék-e, ha tiltanák a guberálást és a kukák „nem rendeltetésszerű” használatát, valamint az életvitelszerű tartózkodást közterületen. Noha a helyi népszavazás érvénytelen lett – csupán a választásra jogosultak kis százaléka ment el szavazni –, a helyi polgármester legitimálva érezte hajléktalanellenes politikáját és szeptember végén nagyszabású „közrendvédelmi akcióba” kezdett. Az egyhónapos akció során több száz embert állítottak elő a kerületben a kifejezetten erre a célra létrehozott szabálysértési irodán. Az előállítottak túlnyomón többsége hajléktalan ember volt és „közterületen történő életvitelszerű tartózkodásért” vitték be, akár többször is. A kiadott határozatokból kiderül, hogy az előállítások alapja elsősorban az volt, hogy valaki hajléktalannak nézett-e ki vagy sem, míg az ügyek elbírálásánál az első számú szempont az volt, hogy az illető hajléktalannak mondta-e magát. Vagyis a rendvédelmi akció során nem egy adott szabálysértő viselkedésért, hanem azért állították elő és ítélték el az embereket, mert fedél nélkül, közterületen kénytelenek élni.

A hajléktalanság kriminalizációja országos szinten is folytatódik. 2011 telén Pintér Sándor belügyminiszter hadat üzent a „piros lámpánál koldulóknak”, és utasítására pár hét alatt több, mint 300 esetben állítottak elő olyanokat, akik a piros lámpánál kéregettek, a Fedél Nélkül újságot terjesztették vagy a szélvédőket mosták. 2011 októberében az Országgyűlés elé került az az előterjesztés, ami a szabálysértési törvény módosításával maximum 150 ezer forintos bírsággal vagy elzárással sújtaná azokat az utcán élő embereket, akiket 6 hónapon belül másodszorra „kapnak rajta” azon, hogy az utcán élnek és/vagy ott tárolják holmijukat. A heves civil és nemzetközi tiltakozás ellenére a módosítást a Parlament novemberben elfogadta, majd 2012 januárjában hatályba lépett Bár elzárásról még nem érkezett hír a törvény életbe lépése óta, több hajléktalan emberről is tudunk, akiket figyelmeztetésben részesítettek vagy pénzbírsággal sújtottak utcán alvásért. Ezzel párhuzamosan a fővárosban több olyan új hajléktalanszálló megnyitásáról érkezett hír, amelyekben előállításra alkalmas fogdahelyiségek is helyet kapnak. Ezek közül a Váci úti szálló már megnyílt, de a rendőrség egyelőre nem kívánt beköltözni, míg az Aszódi utcai szálló (amelyben a tervrajzok alapján két előállító helyiség egy rendőrségi iroda lesz), 2012 első felében nyílik meg. Ezt a szállót A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoport börtönszállónak nevezi, mert értesüléseik szerint ez lesz az a hely, ahova az „életvitelszerű közterületi tartózkodás” tényállást elkövető embereket fogják előállítani. A börtönszálló megnyitásával minden eddiginél közelebb fogunk kerülni a tizenkilencedik századi dologházak intézményének újra-feltalálásához, ahol a szegényeket ellátás és szállás fejében, erkölcs-nemesítő célzattal elzárták a nyilvánosság szeme elől és munkára kényszerítették.

A Fidesz-kormány alatt a hajléktalan emberek váltak a politikai bűnbakgyártás egyik fő célpontjává Magyarországon. Jelentős fejlemény, hogy a hajléktalan emberek megbélyegzése és hibáztatása saját helyzetükért már nemcsak elsősorban diszkurzív szinten jelenik meg – mint ez korábban inkább jellemző volt –, hanem ez a megközelítés vált a konkrét intézkedések és programok egyik fő mozgatórugójává. A ma hatalmon lévő döntéshozók számára a hajléktalanság elsősorban büntetés és szabályozás, és nem a felelős és érdemi lakás- és szociálpolitika kérdése.

Mindezzel együtt a nyilvános tiltakozás is egyre nő: egyre többen fejezik ki felháborodásukat a szegényellenes kormányzati politikával szemben és egyre többen vállalnak nyíltan is szolidaritás a fedél nélkül élő emberekkel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy közel 1000 ember írta alá azt a Fideszes országgyűlési képviselőknek szóló petíciót, ami a fent említett embertelen törvény visszavonását követeli, hogy több száz ember vett részt A Város Mindenkié parlamenti tüntetésén 2011. októberében, vagy éppen az, hogy megalakult a Börtön Helyett Lakhatást állampolgári hálózat, hogy megszervezze a hajléktalan emberek ügyével szolidáris állampolgárokat.

Jelentős jogi győzelem, hogy az Alkotmánybíróság (AB) 2011 decemberében kimondta a guberálást tiltó kaposvári rendelet alkotmányellenességét. Az AB a döntést azzal indokolta, hogy az életben maradáshoz szükséges javak megszerzésére irányuló cselekvés – azaz a guberálás, kukázás – a társadalomra nem veszélyes, ráadásul a pénzbírság súlyosan veszélyezteti az érintettek létfenntartását is. Ezen kívül, az AB szerint guberálás tiltása a hajléktalan és kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket megbélyegzi, amit az Alkotmány egyértelműen tilt. Ez az érvelés lényegében az összes hajléktalan-ellenes jogszabályra igaz, így valószínűleg csak idő kérdése, hogy az Alkotmánybíróság minden ilyen törvényt és rendeletet megsemmisítsen. Ám addig is nagy szükség van az állampolgári szerveződésre, hiszen az AB kerekei lassan őrölnek – a kaposvári rendeletet 2005-ben fogadták el és jogvédő szervezetek még abban az évben kérték az alkotmányossági felülvizsgálatot. Hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a guberálás tiltásának emberjogi tilalma hivatalosan is elfogadott álláspont legyen.

A szerző kulturális antropológus és A Város Mindenkié csoport tagja.
További információ: www.avarosmindenkie.blog.hu

Új Nautilus|2012. január 30.

Eredeti megjelenés: ujnautilus.info/a-hajlektalan-emberek-kriminalizacioja-a-melyulo-politikai-valsag-jele/