Ron Casanova: Each one teach one. Up and out of poverty – memoirs of a street activist. Curbstone Press, 1996.

„Továbbra is azon gondolkoztam, hogyan érem el azokat a testvéreimet, akik még mindig el vannak szigetelve és el vannak veszve? Hogyan mondom el nekik, hogy átélem a fájdalmukat és az éhségüket? Hogyan érem el őket elegendő belátással ahhoz, hogy politikai akcióra sarkalljam őket?” – Ron Casanova könyve azután teszi fel ezt a kérdést könyve vége felé, hogy oldalakon keresztül mesél életéről és arról, hogyan kapcsolódott be abba az észak-amerikai lakhatási mozgalomba, amelynek később emblematikus figurájává vált. Az általa feltett kérdés minden aktivizmus és mozgalmi tevékenység alapja: hogyan tudjuk az emberek kiszolgáltatottságát, félelmét és elszigeteltségét politikai cselekvéssé alakítani? Hogyan érjük el, hogy azok az emberek is higgyenek a társadalmi változásban, akiket az uralkodó társadalmi berendezkedés a legmélyebbre taszít?

A fekete, Puerto Ricói származású Casanova könyve egyszerre önéletrajz és egy szerteágazó mozgalom története. Megismerjük belőle Casanova hányattatott gyerekkorát (bántalmazás, elhanyagolás, kábítószer-használat, nevelő- és pszichiátriai intézetek sora), majd azt is, hogyan csatlakozott az 1980-as évek egyik legjelentősebb, de Európában kevésbé ismert észak-amerikai mozgalmához, amely a hajléktalan emberek jogaiért és a lakhatáshoz való jogért küzdött.

Több okból döntöttem úgy, hogy ezt a könyvet mutatom be ebben a kötetben. Az a tény, hogy egy szegénységben élő aktivista számol be egy mozgalom kialakulásáról és fejlődéséről, fontos és hiánypótló üzenetet hordoz a magyarországi társadalmi szerveződések számára. Ha hallunk egyáltalán társadalmi mozgalmakról, akkor is jellemzően társadalomtudósok bonyolult elemzéseiből ismerjük meg őket, amelyek a mozgalmakat leginkább példaként bemutatott esetként vizsgálják. Casanova könyve ezzel szemben egyszerre személyes és politikai beszámoló, amelyből mindenki ugyanúgy tanulhat az aktivizmushoz kapcsolódó motivációkról és frusztrációkról (személyes nehézségek, rivalizálás, kiégés stb.), mint az érdekérvényesítés radikálisabb (pl. foglalás, polgári engedetlenség) és hagyományosabb (pl. tárgyalás, tüntetés) módszereiről és ezek tudatos felhasználásáról. Casanova története mintaként szolgálhat azoknak az embereknek, akik nehéz körülmények között, szegénységben nőnek fel és nem is feltétlenül élnek a társadalmi normáknak megfelelően, majd energiáikat mégis közösségi, politikai szerveződésbe csatornázzák. Miközben Casanova nem rejti véka alá személyes gyengeségeit és hibáit, és azokkal a mozgalmakkal is kritikus, amelyekben részt vesz, nagyon inspiráló első kézből értesülni arról, hogyan ébredt fel benne a kritikai tudatosság és milyen belső és külső dinamikák működtek az 1980-as és 90-es évek amerikai lakhatási mozgalmaiban.

A könyv magyarra nehezen fordítható címe – mindenki tanítson még egy valakit – a mozgalomépítés egyik legfontosabb elemére világít rá. Egy mozgalom akkor épül és növekszik a legjobban, ha a résztvevők a szervezkedés és akciózás közben folyamatosan reflektálnak mind belső, mind pedig a külső történésekre és folyamatokra. A mozgalomszervezésben a tanulás nem szabad elszigetelt tevékenységként jelenjen meg, hanem a politikai cselekvés szerves része kell, hogy legyen. Ehhez szorosan kapcsolódik a könyv azon alapvetése is, hogy a tanulás és a tanítás nem köthető egyes egyénekhez, hanem mindenki ugyanannyira képes a tanításra és a tanulásra is egyaránt: így terjed az aktivista tudás és folyamatosan nő a mozgalom bázisa is.

A 2012-ben elhunyt Casanova az amerikai szegénységellenes mozgalom számos fontos eseményében játszott vezető szerepet, melyből itt hármat emelek ki. A Tompkins Square-i felkelés néven ismertté vált eseménysorozat a New York-i lakhatási válság egyik legdrámaibb kifejeződése volt. Az 1980-as évek végén New York Lower East Side negyedében sűrüsödtek a legsúlyosabb társadalmi problémák (hajléktalanság, prostitúció, szerfüggőség) és az állam szinte teljesen kivonult ezek kezeléséből. A neoliberális kapitalizmus fénykorában az észak-amerikai lakhatási támogatási rendszert radikálisan szűkítették, miközben az egészségügyi és szociális rendszer is darabjaira hullott. A HIV/AIDS járvány egyre szélesebb körben terjedt el és a crackfüggőség is tömegessé vált. 1988-ra a Tompkins Square parkban több száz hajléktalan ember sátorozott, a Lower East Side elhagyott ingatlanjaiban pedig sokan éltek lakásfoglalóként. A parkban és a negyedben kialakult közösség az egyre erősödő hatósági zaklatás hatására radikalizálódott és több erőszakos összecsapásra is sor került a parkban élő sátorozók és a rendőrség között. A hivatalos változat szerint a tüntetők voltak erőszakosak, míg az aktivisták szerint a rendőrök alkalmaztak indokolatlan mértékű agressziót és provokálták ki a hatósági viszontválaszt. Azonban ezeknek az eseményeknek a jelentősége messze túlmutat önmagukon: Tompkins Square parki felkelés magába sűrítette azt az egyre élesedő ellentétet, ami a dzsentrifikációt és a szegény városlakók fizikai eltávolítását mint városfejlesztési stratégiát tudatosan választó városvezetés és a városban élő lakástalan és kirekesztett emberek között feszült.

A Tompkins Square parki sátorváros lakói – köztük Casanova is – 1989-ben az egyik legnagyobb észak-amerikai lakhatási tüntetéshez is csatlakoztak. A Lakhatást most! elnevezésű felvonulás keretében több tízezer ember vonult fel Washington DC-ben, ahol megfizethető lakhatást követeltek. A felvonuláson túl Casanova és csapata bejutott a Lakhatási és Városfejlesztési Minisztériumba is, ahol írásos ígéretet kaptak arra, hogy az szövetségi lakások 10%-át hajléktalan emberek számára teszik, és számos olyan programot fognak támogatni, ami a hajléktalan emberek önálló lakhatásba jutását segíti. Ezen kívül, a minisztérium képviselője azt is megígérte, hogy rendszeres egyeztetéseket fognak tartani lakásügyben, amelyen a hajléktalan emberek képviselői is helyet fognak kapni. Noha több helyen elindultak ún. Méltóság és lakhatás programok, az ígéretek jelentős része nem valósult meg.

A harmadik jelentős eseménysorozat a Hajléktalan Emberek Szövetségéhez (Union of the Homeless) kötődik, amely 1990. május 1-jén több amerikai városban párhuzamosan szervezett tömeges lakásfoglalásokat. Bár az eseményekről a főáramú médiumok alig tudósítottak, nagyon sok aktivista mozdult meg és tucatnyi házat foglaltak el rászoruló emberek. Ekkoriban a hajléktalan emberek mozgalma erősen összefonódott nemcsak a lakásfoglalók mozgalmával, de a segélyen élők önszerveződésével és különböző gazdasági jogokért küzdő szervezetekkel is. A jelentős összefogáson alapuló országos foglalássorozatban számos olyan aktivista vett rész, akik ma is jelentős szerepet játszanak az Amerikai Egyesült Államok szegénységellenes mozgalmaiban és a politikában.

Arra a kérdésre, hogy egy fekete hajléktalan aktivista visszaemlékezése miért is lehet releváns olvasmány a mai magyar baloldal számára, Casanova szavaiban is megtaláljuk a választ: „Először azért lettem aktivista, hogy ételhez, ruhához és lakhatáshoz jussak. Aztán elég hamar rájöttem, hogy ahhoz, hogy hajléktalan emberként hozzájussunk azokhoz a dolgokhoz, amiket nemcsak akarunk, de amikre szükségünk van, részesévé kell válnunk annak a politikai rendszernek, ami a döntéseket hozza. Ez azt jelenti, hogy nem elég csak úgy kimenni és botrányt csinálni és házakat foglalni; szociális munkásokká is kell válnunk és a városi tanácsba is be kell kerülnünk. Mielőtt ezt a lehetőséget elveted, tartsd észben, hogy csak Philadelphiában kb. 24 ezer hajléktalan ember él. Ez hatalmas választói potenciál. Ez nem olyan dolog, amiről elég, ha beszélünk; ez egy olyan dolog, amiért aktívan tennünk kell. Ma a legtöbb ember többet dolgozik egyre kevesebb jövedelemért. A legtöbb új munka alacsony fizetést biztosít. Egy szociológiai tanulmány kimutatta, hogy az amerikai főállásban dolgozók 20%-a még mindig a szegénységi küszöb alatt él. A tömeges elbocsátás még a felső-középosztályt is sújtja. A legtöbb munkásosztálybeli ember egyre közelebb kerül a hajléktalansághoz. Amikor manapság szállókat látogatok egyetemistákkal, egyre több olyan emberrel találkozom, akik először a munkájukat veszítették el, majd a lakhatásukat is. Ha nem kezdünk velük valamit most, be fogja őket darálni az ellátórendszer és el fognak veszni. (…) A legtöbb ember azt gondolja, hogy a forradalom azt jelenti, hogy kimész és erőszakoskodsz. Ez nem szükségszerű. A forradalomnak nem kell erőszakosnak lennie. Az én értelmezésem szerint a forradalom az, amikor egy szegény ember meg tud etetni egy másik szegény embert. A forradalom az, amikor egy szegényekből álló szervezet ott van az érintettek közösségében és segít ételhez jutni, oktatni és egészségügyi ellátáshoz jutni. Nekem ez maga a forradalom.”

Casanova itt nem azt állítja, hogy minden szegény emberekből álló szervezet dolga az lenne, hogy étellel vagy ruhával lássa el a szegényeket. Azt viszont igen, hogy egy a mai magyarországihoz hasonló szegényellenes gazdasági és politikai rendszerben az emberek alapvető szükségleteinek kielégítését ugyanannyira komolyan kell vennünk a civil szerveződések mindennapi munkájában, mint azokat a tágabb politikai és gazdasági célokat, amelyek elérése hosszú távon biztosítja ezeket a feltételeket. Az elnyomott emberek közötti szolidaritás és önszerveződés támogatása nélkül sem a mindennapi szükségletek kielégítése, sem a hosszú távú célok nem valósíthatók meg.

Casanova könyvében első kézből olvashatunk arról, mit jelent szegény emberként részt venni és vezető szerepet játszatni egy mozgalomban. Casanova és sok más társa annak a Gramsci-féle szerves értelmiségnek a megtestesítője, akikből Magyarországon hatalmas hiány van, pedig a valós társadalmi változás nélkülük lényegében lehetetlen. Casanova könyve tiszteletre és figyelemre tanít bennünket azok iránt, akik maguk is megtapasztalták azokat a nehézségeket, amiket a hagyományos értelmiség sokszor csak hallomásból vagy tanulmányokból ismer. A baloldali mozgalmaknak kötelessége és felelőssége az elnyomott helyzetben élő csoportok szerves értelmiségének támogatása, oktatása, tisztelete és elismerése. Ez a könyv nemcsak inspirál, de alázatra és egyben önvizsgálatra is tanít. Hány olyan könyvet tartottunk már a kezünkben Magyarországon, amit egy szegénységben élő aktivista írt? És milyen lépéseket tettünk mi magunk annak érdekében, hogy egy ilyen könyv szerzője kiteljesedhessen és a könyv maga is megszülethessen?

Tovább információ a könyvről