Tér és társadalom

A tér a társadalom tükre és egyben aktív termelője is. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a tér tükrözi az adott társadalom vagy közösség viszonyait. Jó példa erre egy ház vagy lakás elrendezése, amely követi az adott társadalom köz- és magánszférával vagy éppen nemi szerepekkel kapcsolatos normáit és értékeit. De ugyanezt példázza az "ülésrend" egy családi ebédnél, ahol mindenki a családban elfoglalt helye és funkciója szerint foglal helyet, és ha státusa változik, rendszerint az asztalnál elfoglalt helye is módosul.

Azonban a tér nemcsak passzív módon testesíti meg az éppen uralkodó viszonyokat, hanem gyakran aktívan is hozzájárul azok termeléséhez, alakításához. Klasszikus környezetpszichológiai kutatások kimutatták például, hogy egy kórház térbeli kialakítása hozzájárul a betegek állapotának alakulásához: a nagyobb autonómiát, több közösségi együttlétet lehetővé tevő terekben a betegek jobban érzik magukat és akár gyorsabban is gyógyulnak. Jó példa erre a budapesti biciklis közlekedés alakulása is: minél több bicikliút és biciklisáv épül, annál több ember ül kerékpárra. Vagyis a tér kialakítása hatással van nemcsak az emberek egyéni viselkedésére, de a közösségi viszonyokra is.

Miközben a tér általában véve testesíti meg a társadalom viszonyait, a köztér a közélet térbeli megtestesülése, vagyis egyszerre tükre és termelője is annak. Egyszerűen fogalmazva: amilyen a közéletünk, olyanok a köztereink is. Fontos azonban, hogy mindkettő változtatható és változik is: a közterek változása a társadalomra is hatással lehet és a társadalom változását a közterek kialakítása is követi.

Hajléktalanság és köztéri kirekesztés

A hajléktalan emberek köztéri jelenlétével kapcsolatos társadalmi és politikai viselkedés jól rámutat a tér és társadalom itt vázolt összefüggéseire. A hajléktalan emberek köztéri kirekesztése természetesen nem újdonság és az elmúlt 20 évben az uralkodó pártoktól szinte teljesen függetlenül valósult meg több-kevesebb intenzitással az ország különböző városaiban. Még csak nem is speciálisan magyar jelenségről van szó: a világ szinte összes városában tesznek lépéseket a hatóságok és az állampolgárok annak érdekében, hogy a hajléktalan embereket távol tartsák a közterektől vagy minél kevésbé láthatóvá tegyék őket a nyilvánosság felé. Ami ma Magyarországon újdonság, az az, hogy a térbeli (és társadalmi) kirekesztést ma állami stratégiává és alkotmányos szintre emelték.

A következőkben a hajléktalan emberek közterekből történő kirekesztésének néhány formáját mutatom be, a közvetlen fizikai eszközöktől a közvetett, társadalmi szintű folyamatokig.

Fizikai takarítás/eltávolítás: a rendszerváltás környékén gyakori volt a pályaudvarok feltakarítása nagy nyomású vízzel, amellyel az ott alvó hajléktalan embereket is elüldözték, illetve ebbe a „hagyományba” tartozik az is, amikor a közterület fenntartó munkatársai kidobják, elszállítják vagy elégetik az utcán élő hajléktalan emberek személyes holmiját. A fizikai eltávolítás egyik legfrissebb és leglátványosabb példáját adják a 2013 elején több budapesti aluljáró falai mentén felállított kordonok, amelyeknek a célja a hajléktalan emberek távol tartása, elriasztása volt.

Emberellenes bútorok és kegyetlen terek: Budapesten is egyre több helyen találunk olyan padokat, amelyeken lehetetlen lefeküdni. Erre szolgálnak a padelválasztó karfák, a kis fémelválasztó „pöckök” a metrómegállók ülésein vagy éppen a Nagymező utcában található hullámos padok. A padokon kívül egyre több helyen jelennek meg rácsok és kerítések a köztereken, amelyek a fal melletti fekvést vagy leülést hivatottak megakadályozni. A hajléktalan emberek ilyen jellegű tudatos „kitervezése” a közterekből a társadalmi kirekesztés egyik leginkább egyértelmű megjelenése.

Hatósági zaklatás: a hajléktalan emberek közterekből történő eltávolításának egyik leggyakoribb módja a rendszeres hatósági zaklatás, amely megnyilvánulhat például az utcán élő emberek "arrébb küldésében" vagy minden konkrét cél és indok nélküli, rendszeres igazoltatásában. A Város Mindenkié csoport Utca és jog kutatása kimutatta, hogy az utcán élő emberek 59%-át igazoltatják egy hónapban legalább egyszer, és az igazoltatottak harmadával ez legalább hetente egyszer történik. A zaklatás egyfajta koncentrált módját képviselik az ún. aluljáró-takarítási akciók, melyek Demszky Gábor főpolgármestersége alatt indultak, és Tarlós István alatt teljesedtek ki. A különböző aluljáró-takarítási akciókban gyakran – rendkívül ellentmondásos módon – a szociális munkásokra hárul a szerep, hogy a hatóságokat megelőzve a hajléktalan embereket rávegyék, hogy elhagyják az aluljárót.

Privatizáció: Sokkal kevésbé konkrét, de annál általánosabb jelenség a közterek egyre intenzívebb privatizációja, illetve a kereskedelmi funkciók széleskörű elterjedése. Ide tartoznak például a járdákon és egyéb köztereken található kávézók és egyéb vendéglátóipari helyek, amelyek meghatározott díjért használhatják a közterületet, és ezért joguk van beszűkíteni azoknak a körét, akik hozzá férhetnek (egyszerűen fogalmazva: ilyenkor csak fogyasztás fejében lehet a közteret használni). Az ilyen helyeken gyakran magán biztonsági szolgálatok tartanak rendet, és igen sokszor fordul elő, hogy aktívan eltávolítják vagy csupán jelenlétükkel távol tartják a szegény és hajléktalan embereket. Különösen hírhedt a Liszt Ferenc tér, amelyet szinte 100%-ban kávézók borítanak és ahol a kerületi önkormányzat és a helyi biztonsági szolgálatok külön programot indítottak a hajléktalan emberek távol tartására. Végül, a nyilvános illemhelyek privatizációja is súlyosan érinti a fedél nélkül élő embereket: a 90-es években még meglévő több száz nyilvános vécéből a fővárosban mára csak pár tucat maradt, és a legtöbb vagy használaton kívül van, vagy más célra használják. Noha a Fővárosi Csatornázási Művek ma ismét befektet a (fizetős) nyilvános vécék kialakításába, ezeket elsősorban a turisztikailag kiemelt helyeken végzi és jellemzően „luxusvécéket” fejleszt, amelyek a hajléktalan emberek alapvető szükségleteinek kielégítését vajmi kevéssé szolgálják.

Kriminalizáció: A kirekesztés legelvontabb - de annál inkább gyakorlati következményekkel bíró - szintje a jogszabályi szinten történő kriminalizáció, amelynek legalább három módja lehetséges. 1) A semleges törvények diszkriminatív alkalmazása: ilyenek például a köztéri vizeléssel kapcsolatos helyi rendeletek, amelyek bár mindenkire vonatkoznak, elsősorban azokat az embereket sújtják, akiknek nincsenek privát tereik, ahol elvégezhetik a kis és nagy dolgukat. 2) A szegény emberek megélhetési tevékenységeinek kriminalizálása: ide tartozik a koldulás vagy a guberálás tiltása, amelyet több tucat önkormányzat vezetett be a rendszerváltás óta. 3) A hajléktalanság jogszabályi tiltása: a Fidesz-kormány 2010 óta először az építési törvénnyel, majd a szabálysértési törvénnyel és végül alaptörvényi szinten is betiltotta az „életvitelszerű tartózkodást” közterületen, 2013 során az országos szabályozáson túl egy sor települési önkormányzat hozott ilyen jellegű rendeletet. Hogy ez mennyire nem csak egy elvi lehetőség, jól mutatja, hogy 2012 során, amikor egy hasonló törvény volt érvényben, összesen közel 40 millió forint bírságot vetettek ki hajléktalan emberekre azért, mert az utcán voltan kénytelen élni.

Az otthonnal nem rendelkező emberek arra kényszerülnek, hogy kizárólagos terek hiányában az uralkodó normák szerint privátnak számító tevékenységeiket a közterekben végezzék (pl. alvás, vizelés, társas élet stb.). A társadalom intoleranciája a hajléktalan emberek köztéri jelenléte ellen azonban nemcsak a privát és közterek elválasztására vonatkozó kulturális szabályokat hozza felszínre, hanem arra is rámutat, hogy a társadalom és a közpolitika szereplői milyen módon közelítenek általában a hajléktalanság kérdéséhez. Ahogyan a fenti példák is mutatják, a mai magyar társadalom nagyon sokat tesz azért, hogy maguk a hajléktalan emberek a lehető legkevésbé látszódjanak a közterületeken - és ez valószínűleg elég jól tükrözi a társadalom és az uralkodó elit attitűdjét a hajléktalansághoz mint társadalmi problémához is. De vajon mennyit és mit teszünk azért, hogy a fedél nélkül élők ne csak a szemünk elől tűnjenek el, hanem ténylegesen se kényszerüljenek arra, hogy közterületen éljenek?

                                                                           Udvarhelyi Éva Tessza

Elhangzott az Efemertér műhelybeszélgetésén 2013. november 9-én.