Magyarország a világ gazdagabbik részébe tartozik, és ma van elegendő vagyon ebben az országban ahhoz, hogy senki se szenvedjen hiányt. Nagyon fontos, hogy ebből a tényből induljunk ki. Mégis, ma Magyarországon az általános életszínvonal nagyon alacsony, sokaknak napi megélhetési gondjai vannak, és még többen, vagy legalább ennyien a szélsőséges megfosztottság állapotában élnek.

A témát ismerők körében talán magától értetődik, de fontos újból leszögezni, hogy a szegénységet olyan állami politikával lehet felszámolni, ami az újraelosztásra épül és a szociális védelmet alapvető jognak tekinti. Tehát nem valami különleges adottságtól vagy az emberek jótékonyságától várhatjuk a szegénység felszámolását, hanem egy tudatos állami politikára van szükség. Egy olyan állami politikára, ami azon az alapvető értéken alapul, hogy egy országnak akkor jó, ha az állampolgárainak jó. Az ilyen állam inkább engedi a „potyautasságot”, azaz, hogy esetleg néhány olyan ember is kap szociális támogatást, aki esetleg nem feltétlenül felel meg a követelményeknek, mint hagyja, hogy bárki kimaradjon egy szociális támogatásból. Ez pedig alapvetően hatalmi kérdés: annak a kérdése, hogy a döntéshozók kiknek az érdekeit és milyen értékeket képviselnek.

Az már a rendszerváltás utáni néhány évtizedből is kiderült, hogy Magyarországon magától egyetlen kormány sem fogja ezt a fajta politikát bevezetni, úgyhogy a feladat az, hogy ezt az állami politikát kikényszerítsük. Örülök, hogy a jelen SDG fejezet szerzői sok különböző szempontból járják körül ezt a témát – a szakpolitika, a közgazdaságtan és a jog szempontjából –, de úgy gondolom, nem kihagyható egy ilyen típusú tanulmánygyűjteményből az, hogy ahhoz, hogy bármelyik kormánytól ki tudjuk kényszeríteni azt a fajta igazságos társadalompolitikát, aminek szükségessége e tanulmányokból egyértelművé válik, alulról jövő nyomásra van szükség. Az alulról jövő nyomáshoz pedig társadalmi mozgalmakra van szükség. Olyan mozgalmakra, amelyeknek erős társadalmi bázisuk vannak, tehát nem „gittegyletekként” működnek. Olyan mozgalmakra, amelyek demokratikusan működnek, tehát nem elsősorban karizmatikus vezetők gondolatait követik, hanem a működésükben is újratermelik a demokráciát. Olyan mozgalmakra, amik képesek és akarnak is hosszú távú stratégiai szövetségeket kötni, tehát nemcsak a saját gesztenyéjüket kapargatják, hanem összefognak más társadalmi csoportokkal. Olyan mozgalmakra, amelyek nem ijednek meg a politikától és amelyek nem gondolják, hogy politizálni ,egy politikussal szóba állni bűn vagy választott képviselőkkel együtt dolgozni ördögtől való dolog lenne. Ezen kívül olyan mozgalmakra van szükség, amelyek a radikálisabb eszközöktől sem riadnak vissza. Ma már nem elég, ha egy civil szervezet petíciókat ír, vagy szépen kéri a hatalom képviselőit arra, hogy valamit csináljon. Olyan szerveződésekre van szükség, amelyek akár a törvényt is képesek megszegni azért, hogy valami sokkal nagyobb társadalmi igazságosságot meg tudjanak valósítani. És végül olyan mozgalmakra van szükség, amelyek tudatos stratégia és vízió alapján működnek, tehát nem azért csinálnak valamit, mert kedvük van hozzá vagy mert az a „menő”, hanem azért, mert közösen átgondolják és kidolgozzák, hogy mit akarnak elérni és azt milyen eszközökkel tudják megvalósítani. Nem elegendőek mindehhez jóakaró pártok,profi szakértők vagy akár a manapság annyira elterjedt szolgáltató civil szervezetek. Magyarországon a legnagyobb hiány most a társadalmi mozgalmakból van, azokból a szerveződésekből, amik segítenek az itt élőknek állampolgárként, azaz tudatos politikai lényként viselkedni és nem helyettük végzik el a munkát, hanem őket hozzák olyan helyzetbe, hogy ki tudják küzdeni a saját igazukat.

Ha nincsenek ilyen mozgalmak, akkor az állam afféle szívességből teszi meg azt, amire a szegénység felszámolásához szükség van, és egyáltalán nincs garancia arra, hogy hosszú távú változások állnak be. Ahogy Magyarországon az elmúlt évtizedekben láttuk, még egy demokráciában is csak akkor „adnak” a kormányok, amikor ez érdekükben áll, és rögtön el is vesznek, amikor meg ez áll az érdekükben. Ha az állampolgárok nincsenek megszerveződve, akkor bármelyik kormány képes visszaélni a hatalmával.

A szóban forgó társadalmi mozgalmaknak három feladata volna. Legelőször is az, hogy formálják a szegénységben élő emberek önképét és tudatosságát. Ma Magyarországon annyira le van rombolva a kiszolgáltatottságban élő emberek önbecsülése, hogy már maguk sem hiszik el, hogy nekik is jár a megfelelő színvonalú élet. A második feladat az, hogy azoknak is formálják az önképét és tudatosságát, akik nem feltétlen élnek szegénységben, de a szegények szövetségesei lehetnek. Tehát ezeknek a mozgalmaknak feladata, hogy megszólítsa az egyre szűkölő középosztályt is és rávegyék őket arra, hogy felelősséget vállaljanak azért, ami 30 méterrel a kerítésükön túl történik. Ezeknek a mozgalmaknak a harmadik feladata pedig az, hogy folyamatosan nyomást gyakoroljanak a hatalom birtokosaira. Ezt a három dolgot egyszerre kell folytatni és akkor van esély arra, hogy változást kényszeríthetünk ki a szegénység ügyében. Szeretnék idézni Kiss Csabától, aki a Rehab Critical egyik alapítója. Ő azt mondta, hogy olyan szerveződésekre van szükség, amik mandinerből politizálnak, vagyis elsősorban a társadalmat formálják azért, hogy az olyan politikusokat termeljen ki magából, akik ezeket az értékeket alapvetőnek tartják. De azt gondolom, hogy noha elengedhetetlen, mégsem elegendő a mandinerből politizálás. Nem elég a kulturális vagy a tudatosság növelő küzdelem, hanem a hivatalos politikai intézményrendszerre is folyamatos nyomást kell gyakorolni.

A következőkben áttekintem, mit is jelent mindez a szegénységet érintő szakpolitikára nézve. Ha olyan szociális rendszereket építünk ki, ahol az érintettek csupán könyöradományok kedvezményezettjei , akkor a rendszer folyamatosan újratermeli azt a fajta egyenlőtlenséget és azokat az elnyomó hatalmi viszonyokat, amikből ez az egész probléma eredetileg is eredt. A szociális ellátó és támogató rendszereknek alapvetően az állampolgárság és nem a könyöradományoknak eszméjére kell épülnie.

A Város Mindenkié lakhatási érdekvédelmi csoport aktivistájaként viszonylag sokat kerülök kapcsolatba a hajléktalanellátó-rendszerrel, ami a szociális ellátórendszer egyik alrendszere, és elég jól mutatja azokat a tüneteket, amiket az egész szociális ellátórendszer ma Magyarországon mutat. Három szinten szeretném bemutatni azt, hogy az elnyomás újratermelése hogyan történik ezekben a rendszerekben.

Az első szint azoké, akik az intézményrendszert vezetik. Nekem úgy tűnik, hogy a hajléktalanellátó-rendszerben a nagy szolgáltató intézmények vezetőinek alapvetően az a taktikája, hogy a hátsó szobákban egyezségeket kötnek és elsősorban a saját túlélésükre szereznek erőforrásokat. Az ellátó intézmények között nincs összefogás, sőt, versengés van közöttük. Minden adott politikai rendszernek vannak szerettei és utáltjai, amivel a szervezetek tisztában vannak, és ezt a pozíciójukat ki is használják. Annak ellenére, hogy ilyen számomra nem szimpatikus, ráadásul sokszor antidemokratikus módon működnek ezeknek az intézményeknek a vezetői, még így is sokszor éppen hogy csak annyit tudnak elérni az államnál, hogy egyre több feladatra egyre kevesebb erőforrást kapjanak,. Tehát egyre több gondot vállalnak át az államtól, amihez nem kapják meg azokat az erőforrásokat, amikből meg lehetne oldani ezeket a problémákat.

Mindennek a következménye az, hogy a nagy szociális ellátó intézmények vezetői nem mernek és nem akarnak szerveződni, mert félnek attól, hogy még azt is elveszítik, amijük van. Valójában alattvalói státuszban, kiszolgáltatott helyzetben működnek ők is, és ami ebbel a legtragikusabb , hogy cserébe ők is pontosan ugyanúgy viselkednek a munkatársaikkal és azokkal az emberekkel, akiknek segítséget nyújtanak, mint ahogy velük viselkedik az állam, tehát ezeket az alattvalói viszonyokat ugyanúgy újratermelik,. Az „érdekvédőket” pedig ellenségnek tekintik, akik veszélyeztetik a helyzetüket.

A következő szint a szociális munkások és a szociális szakemberek köre, akik a szociális ellátórendszerben dolgoznak és szintén hasonló módon működnek. A szociális munkások lehetetlen körülmények között próbálják elvégezni a feladatukat – ez a hajléktalan-ellátásban különösen igaz – és valójában csak túlélnek. Szakmai munkát nem vagy csak alig tudnak végezni. Ismét egy hátrányos helyzetű aktivistát idéznék, Fekete-Nagy Miklós, A Város Mindenkié aktivistája aki több éjjeli menedékhelyen élt már életében. Szerinte ma Magyarországon a szociális munkások alapvetően portásként funkcionálnak és az, hogy elvégeztek egy főiskolát vagy egyetemet a napi munkájukban nem tud érvényesülni. Annyira kevés az erőforrás, hogy csak az ajtót nyitják-csukják és a házirendet próbálják betartatni.

A szociális munkások egy olyan rendszerben vergődnek, amire úgy érzik, hogy nincs semmilyen hatásuk. Ki vannak szolgáltatva az intézményvezetőknek és fenntartóknak, és pontosan ugyanúgy, ahogy az intézmények vezetői nem mernek szerveződni egymással, hogy az államtól megfelelőbb erőforrásokat csikarjanak ki, a szociális munkások sem mernek szerveződni az intézményvezetőkkel szemben, hogy saját maguknak megfelelő erőforrásokat csikarjanak ki, mert félnek attól, hogy még azt is elveszítik, amijük van. És ezért cserébe éppen ugyanúgy, mint a vezetők esetében, a szociális munkások is ugyanúgy viselkednek az „ellátottjaikkal”, mint ahogyan velük viselkedik az állam vagy a munkaadójuk. Azaz ők is egyfajta alattvalói rendszerben működnek és fenn is tartják ezt a rendszert. Az érdekvédőket ők is ellenségnek tekintik, akik veszélyeztetik a helyzetüket.

A harmadik szint azoknak az embereknek a köre, akik ennek az ellátó rendszernek az ügyfelei. Én még nem – vagy csak nagyon ritka esetekben – találkoztam olyan hajléktalan emberrel, aki nem volt aktivista, de meggyőződéssel gondolta volna azt, hogy neki, mint állampolgárnak alapvető joga van a biztonságos lakhatáshoz. Ezzel szemben a hajléktalan emberek jellemzően azt gondolják magukról, hogy olyan áldozatok vagy szerencsétlen emberek, akiknek nem jár több annál, mint hogy egy nagyon rossz minőségű szállón élhessenek, és egyébként mindezért még hálásnak is kell lenniük. Ők is gyakran ugyanúgy versengenek egymással az erőforrásokért, mint ahogy az intézményvezetők, és a szociális munkások, mert borzasztóan kevés van belőle. A szociális munkásokat sokszor ellenfélnek, és nem segítőnek vagy szövetségesnek tekintik, és persze az érdekvédőket sokszor ők is ellenségnek tekintik, akik nehezítik az amúgy is nehéz helyzetüket.

Ez az elnyomó rendszer önmagát termeli újra folyamatosan, és jellemző rá, hogy amikor valaki jogosultként vagy állampolgárként lép föl benne, akkor az alapvetően gondként jelenik mindenki más számára és nem lehetőségként a fejlődésre. Ebben a rendszerben sem az ellátó intézmények vezetői, sem a szociális munkások, sem az ügyfelek nem viselkednek tudatos állampolgárként, hanem mindenki alattvalóként működik, és egymásra sem tudatos állampolgárként tekintenek, hanem mint valaki másnak az alattvalójára. Nem létezhet igazságos szociális támogató rendszer anélkül, hogy ennek a rendszernek a belső viszonyait alapvetően átalakítanánk.

A helyzet jellemzése eddig nagyon negatív volt, így most ideje rátérni arra, hogyan is lehetne előre lépni. Álláspontom szerint a legfontosabb feladat elérni az, hogy az ellátórendszer képviselői belássák, hogy a saját sorsuk összefonódik az ügyfeleik sorsával, és ne két különböző pályán mozogjanak. Nemrég részt vettem a szociális munka világnapján egy konferencián, ahol nagyon örültem annak, hogy az egész konferenciát áthatotta az érdekvédelmi szemlélet. Az elmúlt időszakban a szociális szakma valóban mintha jobban elkezdett volna kiállni saját magáért. A konferencián több kerekasztalt szerveztek a szociális ellátók érdekeiről, a szakszervezetekről és az érdekvédelemről általában, ami nagyon örvendetes. Viszont ugyanezen a konferencián egyetlen beszélgetés sem szólt a szociális ellátórendszer ügyfeleinek az érdekeiről vagy az ő érdekeik védelméről. Úgy látom, hogy még mindig két különböző sínen haladunk: a szociális szakemberek most már talán elkezdték felismerni a saját állampolgárságukat, de az ügyfeleikét még nem.

Persze várhatjuk, hogy ez a változás felülről érkezzen, vagyis hogy a hatalomban lévők jóindulatból vagy felismerésből megváltoztassák ezt a rendszert, de erre viszonylag kevés esély van. A történelem során a legtöbb valódi társadalmi változás „lentről” és nem „fentről” indult, és a lent lévőknek kellett ezt kikényszeríteni. Ezért tehát a magyar szociális ellátórendszer megváltoztatását is alulról kell elindítani. Ehhez a szociális ellátórendszer ügyfeleinek meg kell tanulnia azt, hogy állampolgárként viselkedjenek, és elvárják, hogy így is kezeljék őket. A szociális munkásoknak is meg kell tanulniuk, hogy állampolgárként viselkedjenek, és azt is, hogy elvárják: kezeljék őket is állampolgárként. a két csoportnak pedig közösen kell megtanítani az intézményvezetőknek és a hatalmon lévőknek, hogy mit jelent az állampolgári viselkedés, az elismerés és a tisztelet.

El kell érnünk, hogy a szociális ellátórendszerben az érdekvédelmet, a kiállást ne hőbörgésnek tekintsék. Ne problémás ügyfélként kerüljenek be a köztudatba azok az emberek, akik kiállnak a jogaikért, hanem olyan legitim törekvésként, aminek a célja, hogy a rendszer igazságosabban és jobban működjön. Az érdekvédelmi jelenlétet előnynek és nem hátránynak kell tekinteni. Valójában egy olyan szociális ellátórendszer lenne az ideális, ami magát az önszerveződést is beépíti a saját működésébe , tehát ahol érdemi érdekvédelmi és jogorvoslati lehetőségek vannak, érdemi lakógyűlések és érdemi kritizálási lehetőségek, és ahol ezeket nem elnyomnák, hanem tudatosan ösztönöznék.

Minderre rendszerszinten azért van szükség, mert ahhoz, hogy az az újraelosztás, amiről Mellár Tamás tanulmányában is szó volt, társadalmi szinten is érték tudjon lenni, meg kell tanulnunk azt, hogy saját magunkat pontosan ugyanannyira kell tisztelnünk, mint másokat. Ehhez viszont folyamatos ellenőrzésre van szükség azoktól, akik megtapasztalják ennek a tiszteletnek a hiányát. Egy olyan szociális rendszert kell kiépíteni, amiben az anyagi támogatás és az állampolgárság biztosítása egyenlő értékű. ha azt gondoljuk, hogy fontosabb, hogy az emberek aludjanak valahol – bármilyen borzasztó hely is az – mint az, hogy mennyire tisztelik őket, , akkor egy ugyanolyan alacsony színvonalú szolgáltatást nyújtó és az alattvalói helyzetre épülő rendszer fog létrejönni, mint amilyen most. Ezért van szükség arra, hogy a szociális ellátórendszernek is célja legyen az, hogy tudatos állampolgárokat termeljen ki magából – mind azokból, akik fenntartják vagy benne dolgoznak mind pedig azokból, akiknek szükségük van a támogatásra. Ha ez a két szempont – a jólét és az állampolgárság – egyszerre tud megvalósulni a szociális ellátórendszerben, már akkor közelebb kerülünk ahhoz az igazságosabb és fenntarthatóbb társadalomhoz, amiért ez a tanulmánykötet is létrejött.

A szerzőnek feltett kérdés és az arra adott válasz:

K.: Úgy gondolja, a szegényeknek a dolga, hogy tiltakozzanak a helyzetük ellen? Ha igen, szerintem csak olyan országban kell még a szegény embereknek is az utcára menniük a szegénység miatt, ahol az összes nem szegény vak és szívtelen. Gondoljon bele, humánusan elvárható-e egy éhes, fázó embertől, hogy tüntessen?

V.: Alapvetően nem hiszek a Maslow piramisban, ami arról szól, hogy az embernek először fizikailag kell rendben lennie ahhoz, hogy el tudja érni a kiteljesedést, az önbecsülést. Szerintem ez nem ennyire egyszerű. Az utóbbi hét évben közvetlenül lakásszegénységben és hajléktalanságban élő emberekkel dolgozom együtt, és azt látom, hogy igenis éhes, fázó emberek aktivistákká és politikusokká válnak, mert ez az, amitől visszanyerik az önértékelésüket. Nem attól, hogy van egy priccs, ahol ágynemű nélkül alhatnak minden este. De mindehhez nem elég, hogy ők elhiggyék magukról, hogy állampolgárok, hanem az is kel, hogy mi túl tudjunk látni az ő fizikai valójukon. Ha a szegény embereket kizárólag csont és bőr biológiai lényeknek tartjuk, és egyáltalán nem tudjuk őket elképzelni aktív társadalmi résztvevőként, akkor természetesen nem tudjuk elképzelni azt sem, hogy kimenjenek tüntetni vagy küzdjenek a saját elnyomásuk ellen. De ha meg tudjuk látni bennük ugyanazt az állampolgárt, akik mi vagyunk, akkor nemcsak, hogy el tudjuk képzelni, hogy ők is tüntetnek – ami a valóságban is létezik –, hanem még el is várjuk tőlük, hogy tüntessenek, sőt elvárjuk tőlük, hogy maguktól is elvárják, hogy tüntessenek.

Van egy példám, ami szerintem jól megvilágítja ennek a kérdésnek a tükörjellegét. Sokszor, amikor a hajléktalanságról van szó, azt kérdezik az emberektől, hogy „Ön szerint hogyan kellene a hajléktalanoknak segíteni: több szálló kellene, vagy lakásokat adjunk nekik? És akkor a legtöbb ember erre általában azt a választ adja, hogy legyen több hajléktalanszálló. Mert az jó lesz nekik. A hajléktalanok a hajléktalanszállókba valók.

Viszont, hogy ha ezt a kérdést úgy tennénk fel, hogy ha ön hajléktalan lenne, akkor lakásban vagy szállón szeretne-e élni?, akkor viszonylag egyértelmű a válasz: senki nem akar szállón élni, mindenki lakásban akar élni, hisz azt gondolja magáról, hogy neki ez jár. Ugyanezt gondolom akkor, amikor valakiben kétségként merül fel, hogy egy szegénységben élő embertől elvárható-e a politikai tevékenység.

Mindezzel együtt elengedhetetlen az olyan emberek részvétele is ebben a küzdelemben, akik nem élnek közvetlenül szegénységben, egyrészt a társadalmi szolidaritás alapvető és közösségteremtő értéke miatt, másrészt pedig azért, mert így a saját politikai, kulturális és gazdasági erőforrásaikat is rendelkezésre tudják bocsátani.

Udvarhelyi Tessza, kulturális antropológus, „Az igazság az utcán hever” c. könyv szerzője.

Megjelent: Országunk-világunk átalakítása - a fenntartható fejlődés 2030-ig megvalósítandó programja. A szegénység felszámolása Magyarországon. Ökopolisz Alapítvány, 2017.