Ennek a beszélgetésnek a témája az igazságos város és engem arra kértek fel, hogy arról beszéljek, mik a városi lét igazságosabba tételének lehetőségei és gátjai egy aktivista szemszögéből. Azzal szeretném kezdeni, hogy az igazságos város nem létezhet elszigetelt szigetként. Az igazságos városhoz igazságos társadalom kell. Ezt az igazságos társadalmat pedig közösen kell megteremtenünk – vagy rosszabb esetben (amilyen most is van) közösen kell kiharcolnunk. Más ezt nem fogja megtenni helyettünk, különösen nem azok, akik most döntési helyzetben vannak. Az igazság város számomra elsősorban azt jelenti, hogy az erőforrások és hatalom a lehető legszélesebb körben és a lehető leginkább egyenlően vannak elosztva.

bpkor_1.JPG

Az előadásomat egy idézettel kezdeném (Martin Niemöller nyomán), amit tegnap hallottam a román Esni kezdett című film vetítésén, ami a bukaresti Vulturilor utca roma lakóinak elhelyezés nélküli kilakoltatás elleni küzdelmét mutatta be:

"Amikor a Vulturilor lakóiért jöttek,

nem tettem semmit, mert engem nem lakoltattak ki és nem vagyok roma.

Aztán, amikor jöttek, hogy kilakoltassák a szomszédom, mert nem fizette a számláit,

nem szóltam semmit, mert nekem nincsenek adósságaim a szolgáltatók felé.

Aztán amikor a bank jött kilakoltatni a szomszédomat,

nem szóltam semmit, mert nekem nincsen lakáshitelem.

De végül amikor értem jöttek, mert nem tudtam fizetni a túl magas albérleti díjat,

már senki nem maradt, aki segíthetett volna és felszólalhatott volna értem!"

Ebben az idézetben megjelenik az a három legnagyobb kihívás, ami a mai magyar társadalmi mozgalmak előtt áll: 1. kiállás magunkért, kiállás másokért, vagyis a politikai öntudat, 2. képesség a kiállásra és 3. osztály- vagy csoportközi szolidaritás. Ahhoz, hogy erős mozgalmak szerveződjenek a városhoz való jogért, ezeknek kell megvalósulnia – és ma éppen ezekből van a legnagyobb hiány.

  1. Politikai öntudat

Fontos, hogy a város lakói felismerjék és elfogadják: a város mienk, van beleszólásunk abba, hogy mi történik velünk és bele kell beleszólni a várost érintő folyamatokba egyéni és közösségi szinten is.

Két példát hoznék erre a saját tapasztalatomból. A Város Mindenkié évek óta dolgozik kilakoltatással fenyegetett emberekkel és próbál segíteni nekik az érdekérvényesítésben. Azért, hogy ez ne csak egyéni ügykezelésként valósuljon meg, megalakítottuk az Együtt a lakhatásunkért csoportot, ahol közösen, csoportban próbálunk fellépni az egyéni – de valójában nagyon sok embert érintő – sérelmekben. Azt tapasztaljuk, hogy annak ellenére, hogy Budapesten minden naptári napra két önkormányzati bérlakásból történő kilakoltatás jut, nagyon nehéz a bajban lévő emberek identitását elmozdítani az ügyfél szerepből az aktivizmus felé. Miközben Spanyolországban a PAH nevű lakhatási mozgalom el tudta érni, hogy a kilakoltatással fenyegetett emberek egymásért álljanak ki és minden kilakoltatásnál több tucat érintett ember tiltakozzon élőlánccal vagy tüntetéssel, nálunk nagyon ritka – és hatalmas siker – ha egy kilakoltatáshoz sikerül nemcsak AVM aktivistákat és szimpatizánsokat, de más hasonló helyzetben élő embereket is odahívni, hogy álljanak ki a hasonló helyzetben lévő társaikért. A feladatunk az, hogy megteremtsük a közösségi kiállás kultúráját, hogy az emberek megértsék, hogy együtt sokkal erősebbek, mint ha egyedül, egyéni egyeztetésekkel, a polgármestereknek és az ügyintézőknek való behódolással próbálnak a helyzetükön változtatni.

A második példa a Mártát a Magdolnának! kampányból származik, amely a Józsefvárosban a tavasz időközi választáson küzdött azért, hogy Bolba Márta, a Közöd Civil Társaság elnöke bejusson a kerületi képviselő testületbe. A választáson a részvétel kétségbeejtően alacsony, 17%- os volt, amelynek során Márta 20%-ot ért el. Bár mi örültünk ennek is, hiszen a nulláról sikerült ezt elérni és sok olyan embert is megmozgattunk, akik korábban nem szavaztak, nagyon nehéz volt feldolgozni – legalábbis nekem mindenképpen – hogy egy nagyon erősen szegénypárti programmal mégsem sikerült a választókerület többségét jelentő szegénységben élő embereket ennél jobban megmozgatni. Úgy vélem, ha a kerület meg lett volna szervezve, ha sokkal több ember aktív a közéletben és legalább a számára fontos kisebb vagy nagyobb ügyekben csoportokba szerveződött volna, sokkal jobb eredményt lehetett volna elérni. De egyelőre az emberek annyira ki vannak ábrándulva abból, amit politikaként ismernek, hogy még egy ennyire új és erős hang sem tudta őket eléggé megmozdítani. A feladatunk az – ahogyan azt a Közöd most bele is kezdett – megszervezzük az állampolgárok közéleti csoportjait és ezzel az emberek visszafoglalhassák maguknak a politikát mint a közös cselekvés terét.

  1. Képesség a kiállásra

Magyarországon erős kultúrája van a panaszkodásnak és a hőbörgősnek. Bármikor, amikor az AVM aktivistájaként hajléktalan emberekkel beszélek, nagyon sok panaszt és gondot fogalmaznak meg a szociális ellátórendszerrel és az ország állapotával kapcsolatban. Mégis, a hajléktalan emberek szervezettsége nagyon alacsony, az AVM-hez sem csatlakoznak tömegesen. És ez nemcsak a szélsőségesen szegény emberekre jellemző, hanem az egész magyar társadalom állapotát jelzi. A nagy kérdés számomra az, hogy hogyan tudjuk a hőbörgés kultúráját politikai cselekvésbe fordítani és hogyan érjük el, hogy az emberek megszerezzék az ahhoz szükség készségeket, hogy érdemben ki tudjanak állni magukért.

Egy példa ismét a saját életemből. Édesanyám annak a háznak a közös képviselője, ahol én is lakom. Közgazdász, több nyelven beszél, semmiképpen sem tekinthető hátrányos helyzetű embernek. Mégis, még neki is nehézséget okozott, hogy egy neki és a ház számára fontos ügyben érdemben előre tudjon lépni. Ha nem lett volna a családjában egy aktivista, aki az évek során kitapasztalta a bürokráciával szembeni küzdelem csínját-bínját, lehet, hogy soha nem oldja meg azt a problémát, ami miatt hónapokon keresztül panaszkodott ő és a ház összes lakója. Konkrétabban: a ház lakói az 1930-as évek óta a mellettünk lévő utcában parkolnak. Anyukám több, mint 70 éve él itt, és egész életében ugyanígy tett. Azonban az utcában egyszer csak megjelent egy várakozni tilos tábla, ami miatt nemcsak őt, de a ház többi lakóját is többször megbírságolták. A ház egyik lakója személyes kapcsolatain keresztül elintézte, hogy ne kelljen kifizetnie a bírságot. Ezzel pontosan úgy tett, mint amit szinte mindennap megszoktunk ezekben az esetekben, de ettől még nem változott a helyzet, a megszokott utcában továbbra sem parkolhattunk. Végül közérdekű adatigénylések sorozatával kiderítettük, hogy ki felelős a tábla kihelyezéséért és kitartó levelezéssel és közös nyomásgyakorlással (aláírásgyűjtés) elértük, hogy az indokolatlanul kitett táblát eltávolítsák. Ez persze egy nagyon kicsi és jelentéktelen példa, főleg azokhoz az igazságtalanságokhoz képest, amit a város többi lakójának el kell szenvednie. Mégis, még egy ilyen magas társadalmú státuszú lakóközösségnek is szüksége volt rá, hogy valaki lépésről lépésre segítse az érdekérvényesítésben, tájékoztassa a jogi lehetőségekről és olyan megoldást érjünk el, ami az egész közösség és nemcsak egyes emberek problémáját oldotta meg.

A Közélet Iskolájában, ahol dolgozom, éppen ezért dolgozunk: képzéseket tartunk hátrányos helyzetű embereknek és az őket képviselő szervezetek képviselőinek arról, hogyan, milyen eszközökkel tudják megfogalmazni a problémáikat, majd közös cselekvéssel kikényszeríteni a megoldásokat. De mi kicsik vagyunk, a feladat pedig az, hogy ez a fajta politikai oktatás szerves része legyen a magyar oktatási rendszernek és közös közéleti kultúránknak.

  1. Osztály- és csoportközi szolidaritás

Budapesten a lakhatási válság nemcsak a szegényeket és nemcsak a romákat érinti, hanem az eliten kívül szinte minden társadalmi csoportot, a probléma közös felismerése mégis szinte teljesen hiányzik, közös küzdelemről egy igazságosabb lakásrendszerért pedig egyelőre lényegében nincs szó. A jobb módúak szívesen segítik a náluk nehezebb helyzetben lévőket (pl. adománnyal), de sok esetben tapasztalunk elhatárolódást is a különböző csoportok között: aki a hajléktalanság szélén áll, semmiképpen sem akarja, hogy a hajléktalan emberekkel egy csoportba sorolják, és sokszor meg is veti őket, mert úgy érzi, ők tehetnek a helyzetükért, miközben ő tisztességes állampolgárként került ilyen nehéz helyzetbe. Noha az utóbbi időben – minden bizonnyal az utóbbi évek lakhatási szerveződéseinek köszönhetően is – a lakhatás témája sokkal inkább tematizálódott a közéletben, ez még nem fordult át tömeges cselekvésbe és egymás kölcsönös, szolidaritáson alapuló támogatásába.

Pedig a történelmi tapasztalat az, hogy a nagy társadalmi mozgalmak akkor tudtak sikeresek lenni, amikor különböző érintetti csoportok túlléptek a csoporthatárokon és egymással összefogva küzdöttek a helyzet megoldásán. Híres példája ennek az amerikai polgárjogi mozgalom, ahol kulcsfontosságú volt az északi fehérek belépése a főként déli feketék által folytatott küzdelembe. A Tettek ideje kutatatás során egyértelműen azt állapítottuk meg, hogy a 20. századi budapesti lakhatási mozgalmak közül azok tudtak sikereket elérni, amelyeket a leginkább érintettek indítottak, de utána szövetséget tudtak kötni magasabb osztályhelyzetben lévőkkel. Ilyenek voltak például a századeleji lakbérsztrájkok (amelyek még jogszabályi változásokat is ki tudtak eszközölni a kilakoltatásokkal és a lakbérekkel kapcsolatban), ahol a munkásságot aktívan támogatta a szociáldemokrata párt és a velük dolgozó, magasabb státuszú jogászok. Ugyanebben az időben a barlang- és kunyhólakó emberek alacsonyabb szervezettséget mutattak, és úgy tűnik, sokkal kevesebb szövetséget is találtak maguknak, emiatt harcuk a legtöbb esetben bukásra volt ítélve.

  1. A strukturális pillanat

A fenti idézetben nem szerepelt, de mégis elengedhetetlen az igazságosabb város és az igazságosabb társadalom eléréséhez, az a strukturális pillanat, amely lehetővé teszi, hogy elnyomott helyzetben élő emberek követelései érvényesülni tudjanak. A Tettek ideje kutatás során az is kiderült, hogy azok a lakhatási szerveződések tudtak kézzelfogható eredményeket elérni, amelyek nagy történelmi fordulópontokhoz kapcsolódtak, vagyis olyan gazdasági-társadalmi töréspontokban bugyogtak fel, amelyek során hatalmas rések keletkeznek a status quóban. Ezekben a töréspontokban a korábban szervezetlen követelések szervezett módon tudtak fellépni és a pillanatnyi politikai, gazdasági és társadalmi káoszt vagy kontrollhiányt kihasználva tudtak változásokat elérni. Nagyon leegyszerűsítve, a legsikeresebb lakhatási mozgalmak Magyarországon a 20 század három nagy tektonikus csomópontjában jelentek meg. A századfordulón – amikor a magyar társadalom éppen a feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenetet szenvedte – munkások jelentős eredményeket értek el a lakáspiac szabályozása terén. 1956 után – háború, a kapitalizmusból a szocializmusba történő átmenet és a forradalom okozta káoszban – munkások tömeges lakásfoglalással biztosítottak maguknak és családjuknak generációkra lakhatást. A rendszerváltás környékén – amikor a szocializmusból ismét a kapitalizmusba fordult át a magyar társadalom – a hajléktalan emberek és szövetségeseik évtizedek után először érték el, hogy a magyar állam forrásokat szánjon a hajléktalan emberek ellátására.

Ezeket a nagy társadalmi fordulópontokat nem tudjuk mesterségesen generálni vagy megteremteni, de a feladatunk az, hogy folyamatosan készüljünk rájuk, hogy amikor megtörténnek, akkor valóban készen álljunk a közös cselekvésre. És feladatunk az is, hogy a rendszerre való folyamatos nyomásgyakorlással, ellenállással és kitartó szerveződéssel felgyorsítsuk ezeket a töréseket és átmeneteket.

Udvarhelyi Tessza

Fotó: Csoszó Gabriella