A Közélet Iskolája egyik alapítójaként 2014 szeptemberében lehetőségem nyílt Mumbaiba (India) látogatni 10 napra. Az út elsődleges célja a városban működő civil szervezetek és mozgalmak megismerése volt, hogy tanulhassunk tevékenységeikről, munkamódszereikről, eredményeikről. A szervezeteknél tett látogatásaink tanulságairól a Közélet Iskolája honlapján írunk Dósa Mariannal. Ebben az írásban az utazásról a Mumbaiban tapasztalt kulturális különbségek szempontjából számolok be. A beszámoló tagadhatatlanul szubjektív (hogyan is lehetne más?!), hiszen csak azokról a dolgokról írok, amik nekem furcsának tűntek, megleptek vagy egyszerűen csak feltűntek nekem kelet-európaiként egy átalakulóban lévő 20 milliós multikulturális ázsiai városban.

indulas_kicsi.jpg

Fehér nőként Mumbai utcáin

Korábban éltem már olyan helyen, ahol fehér bőrűként kisebbségnek számítottam. A Harlemben eltöltött 4 évem során fokozatosan szoktam csak meg, hogy kinézetem erősen eltér a környezetemben élőkétől, és elég hosszú ideig tartott, amíg nagyjából otthonosan tudtam mozogni. Mumbaiban csak 10 napot töltöttünk el, így nem volt lehetőségem arra, hogy ezt az otthonosság-érzést megszerezzem. Végig sokkolóan hatott a rám bámuló tekintetek hada, ami nap mint nap körül vett minket. Tipikus európai ruhákat hordó, fehér bőrű nőként itt tapasztaltam meg igazán, milyen is lehet valójában Másnak lenni.

Nagyon hasonló érzés lehet fekete-afrikaiként élni Budapesten vagy cigányként megjelenni egy csupa fehér társaságban. Megdöbbentő és elbizonytalanító érzés volt, amikor a megérkezésünk napján Bandra East utcáin éppen a Pukar irodájából próbáltunk eljutni a vasútállomáshoz: séta közben minden arc felénk fordult és a szembejövők mind hosszasan és zavartalanul bámultak minket. Sokan vissza is fordultak és egymás között beszéltek – feltehetően rólunk. Amikor a vonatra vártunk, annyira kiríttunk a tömegből, hogy a mellettünk elhúzó vonatok utasai rendre visszafordultak a peron felé, ahol mi álldogáltunk.

india.JPG

Noha a helyiek érdeklődése nem tűnt ellenségesnek, csupán rendkívül kíváncsinak, tömegesen megtapasztalva mégis nagyon nyomasztónak éreztem ezt a fajta figyelmet. A bámulás mellett naponta tucatszor kérdezték meg tőlünk a mellettünk elhaladó emberek, hogy mi a nevünk, honnan származunk, és hogy vagyunk.

Nemcsak fehérként, de nőként is kitűntünk a tömegből. Indiában a nők durva elnyomásban élnek, és szinte rögtön feltűnt, hogy mennyire kevés nő tartózkodik az utcákon, köztereken. A különböző nekem képviselői igen ritkán keverednek egymással: a férfiak rendszerint férfiak, a nők pedig nők társaságában tartózkodnak. Látni persze nő-férfi párokat is, akik barátok vagy partnerek, de ez sokkal kevésbé gyakori.

Jellemző a két nem elkülönülésére, hogy a tömegközlekedési eszközökön is külön hely van fenntartva a nők számára (a vonaton külön kocsik, a buszon külön sorok vannak). Ennek elsősorban a nők elleni erőszak elterjedése az oka, amit az elkülönítéssel próbálnak megelőzni. Jellemző a nők köztéri jelenlétének arányára, hogy a 12 kocsiból álló vonatokból 9 kocsi vegyes (vagyis nők és férfiak is felszállhatnak), és csak 3 van kizárólag nők számára fenntartva (ide a nőkön kívül csak a fiúgyerekek szállhatnak fel, illetve a kocsik egy része le van választva a fogyatékkal élők számára). Az ún. vegyes kocsikban lényegében csak férfiak utaznak és szinte mindig zsúfolásig meg vannak telve, míg a 10 nap alatt csak egyszer fordult elő velünk, hogy a női kocsi teljesen tele volt (ekkor viszont annyira zsúfolt volt, hogy le sem tudtunk szállni a megfelelő megállóban).

Európaiként a külön női kocsi furcsának tűnhet – valóban ez a megoldás a nők elleni erőszak megelőzésére? Ez valójában az egész indiai társadalom egyik legfontosabb kérdése, amelyre feltehetőleg ’nem’ a válasz. Ennek ellenére a tapasztalataink azt mutatják, hogy működik! A női kocsiban mi mindig teljes biztonságban éreztük magunkat, és a Pukar kutatásaiból azt is tudjuk, hogy az elkülönített kocsik gyakran válnak a női szolidaritás és közösségek kialakulásának színterévé. Ezen kívül, a női kocsi lehetőséget ad a muszlim nőknek arra, hogy fejkendőjüket levegyék vagy éppen a lábukat az ülésre feltegyék, ami idegen férfiak társaságában nem lenne elfogadott.

india6.JPG

Érdekes volt még látni, hogy a testi érintkezésnek mennyire más a szerepe Mumbaiban, mint Budapesten. A férfiak gyakran járnak kézen fogva, és ez egyáltalán nem csak a meleg párokra igaz. A kézfogás és az ölelés (az sem ritka, hogy két férfi egymást átkarolva sétál) lényegében a barátságot jelenti. Amikor egy helyi fiataltól megkérdeztem, hogy ez pontosan mit jelent, azt mondta, hogy ez a szokás kifejezetten India egy bizonyos régiójából érkező férfiakra jellemző, akik így fejezik ki a szolidaritásukat és barátságukat egy számukra idegen helyen.

Közlekedés és tájékozódás Mumbai utcáin

Amikor itthon antropológiát tanítok, gyakran használom a különböző országokban létező, eltérő közlekedési szabályok példáját arra, hogy érzékeltessem a kulturális különbségek szerepét a mindennapi életben. Az egyik kedvenc gyakorlatomban egy saigoni kereszteződésben készült videót szoktam bemutatni a diákoknak, és arra kérem őket, hogy próbálják megfejteni, mik lehetnek a közlekedés szabályai (a videón szereplő kereszteződésben nincsenek közlekedési lámpák és az autók, motorok, buszok és gyalogosok látszólag teljes káoszban, egymást csupán milliméterekre elkerülve haladnak át).

Amikor Mumbaiban leszálltunk a helyi vonatról és a szállásunkhoz sétáltunk, pontosan ugyanaz az élmény tárult elém, amit korábban a szemléltető videón láttam csak: száguldó buszok, autók és motorok húztak el mellettünk, miközben gyalogosok keltek át közöttük a világ legnagyobb nyugalmával – látszólag teljes összevisszaságban. Korábban azt a tanácsot kaptuk, hogy az első napokban ne keljünk át egyedül az utcán, és mindig keressünk helyi embereket, akikre rátapadva át tudunk menni egy-egy kereszteződésen. Ezért a tanácsért nagyon hálásak vagyunk! A 10 nap során aztán persze lassan elsajátítottuk a gyalogos közlekedés csínját-bínját. Bár ma sem tudnám megmondani, pontosan mik a közlekedés szabályai Mumbaiban, néhány dolgot megtanultam:

* a közlekedési lámpák csak mutatóban vannak, nem szabad rájuk hagyatkozni, mert teljesen esetleges, hogy az autósok betartják-e amit jeleznek vagy sem,

* a (szinte folyamatos) dudálás nem az agresszió jele, csupán annak a jelzése, hogy az illető közeledik,

* ha gyalogosként határozottan és magabiztosan közlekedünk, az autó- és motorvezetők is komolyabban fognak minket venni,

* ha át akarunk kelni az úton, nekünk kell eldönteni, mikor indulunk el, senki nem fog nekünk előnyt adni,

* ha eldöntöttük, hogy átkelünk, nem szabad bizonytalankodni, csupán egyenes vonalban a másik oldalra sétálni,

* a Mumbai-i közlekedés leginkább egy gyors folyóhoz hasonlít, amiben nem lehet lassan megmártózni, csak fejest ugrani és úszni az árral – bármilyen meglepő, így van a legnagyobb esélye annak, hogy nem sérülünk meg,* „ignore everything” azaz „hagyjál mindent figyelmen kívül” – Mariann így foglalta össze a Mumbai-i közlekedés fő szabályát, és miután túlléptünk a (túl)szabályozottsághoz szokott európai felfogásunkon, ezzel a megközelítéssel viszonylag sikeresen tudtunk navigálni a város utcáin.

india4.JPG

A városban történő eligazodással kapcsolatban is találkoztunk jelentős különbségekkel. Miután megérkeztünk, szokásomhoz híven rögtön vettem egy jó részletes várostérképet, aminek segítségével azután elég jól eligazodtunk. Azonban bárkinek próbáltuk ezt a térképet mutatni – rendőrnek, taxisofőrnek, civil szervezeti munkatársnak – nem nagyon tudtak vele mit kezdeni, és nehezen állapították meg, hol is vagyunk rajta. Az SMS nevű szervezet vezetője meg is jegyezte, mennyire tipikus európai dolog egy ilyen nagy térképpel mászkálni. Amikor ő külföldre megy, sosem vesz ilyet, csak mászkál a városban, hiszen úgyis megtalálja az érdekes helyeket. Meglepetésünkre az autoriksa sofőrök sem használtak térképet, ehelyett inkább akár 10-szer is megálltak és megkérdezték, hogy merre kell továbbmenni. Noha az általános eligazodásban sokat segített a térképünk, kifejezetten használhatatlan volt, amikor egy-egy konkrét épületet kerestünk. A házszámok ugyanis ritkán vannak kiírva az épületekre Mumbaiban, és olyankor sem feltétlen európai logikával követik egymást (vagyis nem feltétlen emelkedő vagy csökkenő sorrendben), ráadásul az utcáknak – részben a gyarmati múlt miatt – több nevük is van. Azt hiszem, csak Mariann kezdeményezőkészségének köszönhetjük, hogy szinte mindig eljutottunk oda, ahova akartunk, mert az autoriksa sofőrökhöz hasonlóan ő is annyiszor kérdezte meg az utat a járókelőktől, ahányszor csak szükség volt rá (és egy idő után azt is meg tudta állapítani, ha valaki csak udvariasságból igazított el, de valójában nem tudta, hol van az a hely, amit kerestünk :-).

Persze a város földrajza itt is tele van szimbolikus jelentésekkel. Egyrészt létezik az észak-dél megkülönböztetés: Mumbai déli része az európai ideálokhoz közelítő belváros (a helyiek ezt hívják „town side”-nak vagyis a városi oldalnak), és minden, ami ezen kívül van, az a „suburb” (külváros) annak ellenére, hogy ma már a suburb-ök is a város szerves részét alkotják. Ez a fajta megkülönböztetés egészen biztosan a város fejlődését tükrözi, ahogyan Mumbai a Colaba szigetről kiindulva egyre terjeszkedett észak felé (melynek során egyébként a Mumbait alkotó hét sziget közötti csatornákat fel is töltötték). Másrészt létezik egy kelet-nyugat megkülönböztetés is: a nyugati részt a jómóddal, a keleti részt pedig a szegénységgel azonosítják. Ha tehát valami Bandra Eastben van, akkor „mindenki tudja”, hogy az egy szegénynegyed, ha pedig Bandra Westben, akkor az egyértelműen a tehetősebb osztályok terepe. Talán jellemző utazásunk hangulatára, hogy miközben Bandra Eastben többször megfordultunk (itt van például a Pukar irodája is), sosem jártunk Bandra Westben, pedig a Lonely Planet több jó szórakozóhelyet is javasolt a környéken…

india2.JPG

Igen vagy nem?

Az egyik legnagyobb talányt számunkra a helyiek testbeszéde jelentette. Miközben mindenki nagyon kedves és mosolygós, egyetlen dolgot szinte végig nem tudtunk megfejteni: pontosan mikor mondanak igent, és mikor nemet a beszélgetőpartnereink.

Van ugyanis egyfajta fejmozdulat – a fej jobbra és balra ingatása –, amit szinte minden helyzetben használnak, látszólag igen eltérő jelentésekkel. Az én értelmezésemben ez a mozdulat alkalmanként csupán egyfajta jelzés volt arról, hogy a beszélgetőtársam figyel rám: „itt vagyok, jelen vagyok, figyelek”. De volt olyan eset is, amikor kifejezetten úgy tűnt, hogy igent, illetve olyan is, amikor úgy tűnt, hogy inkább nemet jelent. Bizonyos helyzetekben a mi fejcsóválásunkhoz legközelebb álló jelentés is felmerült: „talán, nem tudom”.

Amikor rákérdeztünk ennek a mozdulatnak a jelentésére a helyiektől, sajnos nem kaptunk egyértelmű magyarázatot – a legpontosabb magyarázat szerint ez leginkább „talán”-t jelent, de még az erre vonatkozó kérdésünkre adott válasz is bizonytalannak tűnt :-) Amikor pontosan akartuk tudni, hogy mi is a válasz egy kérdésünkre, a legcélravezetőbbnek az tűnt, hogy ne hagyatkozzunk a testbeszédre, hanem kérdezzünk vissza: „Yes or no?” A bizonytalan jelentés ellenére – vagy talán éppen emiatt – ez a mozdulat mindkettőnknek nagy kedvence lett, és nagy figyelemmel próbáltuk azonosítani a különböző jelentéseit. Mariann még azt is észrevette, hogy beszélgetés közben egy idő után már ő maga is hasonlóan ingatja a fejét…

india3.JPG

Civil szervezeti kultúrák

Annak ellenére, hogy az indiai társadalomban a nők durva elnyomásban élnek, Mumbaiban feltűnően aktív szerepet töltenek be a társadalmi mozgalmakban és civil szervezetekben. Szinte minden szervezetnél, ahol jártunk, kiderült, hogy nők inspirálták vagy vezették a szervezetet. A női mozgalmárok kiemelkedő szerepét jelezte az is, hogy Dr. Ambedkar képe mellett számos helyen kint volt a falon Savitribai Phule képe is, aki a XIX. században küzdött az indiai nők felszabadításáért és a lánygyerekek oktatásáért Maharashtra államban. A GBGB nevű lakhatási mozgalom elindítója pedig a legendás Medha Patkar, aki a Narmada folyóra tervezett gátrendszer ellen is hatalmas mozgalmat szervezett a 80-as években.

A nők jelenlétén túl a globális, és ezen belül az észak-amerikai kapcsolatok jelentősége is feltűnt az mumbai-i civil társadalomban. Szinte minden általunk meglátogatott szervezet valamilyen módon az USA-hoz kapcsolódik: a Haiyya és Kranti alapítói mind indiai-amerikaiak, a Pukar alapítója pedig Indiában született, de az Egyesült Államokban futott be karriert. Egy másik fontos szempont az észak-amerikai szervezetektől kapott támogatás, ami számos helyi szervezet működésének a kulcsa (többször merült fel a Ford Alapítvány és az ENSZ támogatása a látogatás során), akár személyes szinten is – az SMS vezetője például azért tud nyugdíjas korában is önkéntesen dolgozni a szervezetben, mert az Egyesült Államokban élő fia támogatja anyagilag. A GBGB az egyetlen olyan szervezet, amely kifejezetten elutasítja a külföldről érkező támogatásokat és hangsúlyt helyez a helyi finanszírozás fontosságára (ez a szervezet működik egyébként a leginkább úgy, mint egy mozgalom, ahol nincsenek fizetett alkalmazottak, és a koordinátor is csupán költségtérítést kap tevékenységei elvégzéséhez).

Érdekes volt még megfigyelni a szóbeliség dominanciáját az általunk meglátogatott szervezeteknél. Amikor a Pukar és a GBGB képzéseiről tanultunk, fiatalok és szegénytelepeken élő emberek számára, rögtön elkértük a képzések tananyagát, hogy adaptálhassuk a magyar helyzetre. Mindkét esetben nagy meglepetést okozott, hogy a több éves sikeres működés ellenére egyik szervezet sem foglalta még írásba ezeknek a képzéseknek a menetét, annak tartalmát pedig a munkatársak egymástól tanulják. Éles ellentétben áll ezzel az amerikai modell alapján működő Haiyya, amelynek kifejezett célja a saját munkamódszerük dokumentálása és széleskörű terjesztése, és ebben a tekintetben közelebb áll a mi dokumentáció-centrikus működésünkhöz A Város Mindenkiében.

Térhasználat

Az indiai kultúra több sajátosságával is a szervezetek munkatársaival történt találkozások során szembesültünk leginkább. Érdekes volt megfigyelni például, hogy hol és milyen helyzetben kell belépéskor levennünk a cipőt és mikor ültünk a földön vagy valamilyen ülőalkalmatosságon. A GBGB-vel Medha Patkar Mumbai-i otthonában találkoztunk, amely egyben irodaként is működik. Ott cipő nélkül, de széken, illetve pamlagon ülve beszélgettünk (a cipőket a lakás előtt a lépcsőházban hagytuk). Miután kimentünk egy hónapok óta tartó tüntetés helyszínére, a hatalmas fóliasátor alatt a járda műanyag szőnyeggel volt leterítve: itt mindenki a földön ült, mezítláb (a cipőket a sátor mellett az utcán hagyták). Annak ellenére, hogy köztéren voltunk, teljesen egyértelmű volt a kint és a bent közötti elválasztás, és csak akkor vettük vissza a cipőnket, amikor elindultunk a helyszínről, hogy megnézzük az elbontott házak helyén épített sátrakat.

india5.JPG

A Pukar esetében úgy tűnt nekem, mintha kétféle kultúra létezne a szervezetben: az egyik, amikor az ifjúsági ösztöndíjasokkal dolgoznak (pl. képzést tartanak), a másik pedig amikor a térnek elsősorban irodai funkciója van. Amikor képzést tartottak, le kellett venni a cipőnket a bejáratnál (ezeket egy polcra helyeztük az ajtó mellett), a képzési teremben pedig mindenki a földön ült egy nagy szőnyegen (kivéve az előadót, aki gyakran állt). A diákok a földön fogyasztották el az ebédet. A hagyománykövetést erősítette az is, hogy a képzés során a szervezet igazgatója is hagyományos szárit viselt. Amikor viszont egy sima hétköznap mentünk a Pukar irodájába, ugyanabba a (képzési) terembe belépve fel sem merült, hogy le kell levennünk a cipőnket, a vezető sokkal kevésbé hagyományos ruhát hordott, és munka közben és a megbeszélések alatt is mindenki asztalnál és széknél ült.

Nyelvhasználat

A bemutatkozással összefüggő rítusok minden kultúrában speciálisak: New Yorkban sokáig küzdöttem a „Hi, how are you?” pontos jelentésével,l Lisszabonban pedig a kézfogás és puszilkodás különböző kombinációi okoztak fejtörést. Mumbaiban azt vettem észre, hogy bemutatkozáskor nem a saját néven, hanem a másik nevén van a hangsúly. A nevek elhadarása után szinte mindig mindenki elismételte az én nevemet, és mindaddig nem tekintették a bemutatkozást lezártnak, amíg nem tettem én is ugyanezt partnerem nevével. Vagyis nagyon fontos a visszajelzés arról, hogy valóban meghallottam-e társam nevét, ami jelentősen eltér mind az amerikai, mind pedig a magyar módszertől. Miközben az USA-ban fontos, hogy mindkélt fél hallja egymás nevét, és az az elvárás, hogy szinte rögtön megjegyezzük az újonnan bemutatott emberek nevét (de nem kell azt elismételni), addig a magyarok szinte egyszerre mondják a nevüket, és nem elvárás, hogy az első bemutatkozás után bárki meg is jegyzi azt: később úgyis visszakérdezünk, ha valóban szükség lesz rá.

Az angol nyelv elterjedtsége és szerepe Mumbaiban egyértelműen osztálykérdés. Noha azt feltételeznénk, hogy a brit gyarmati múlt miatt az emberek többsége beszél angolul, ez valójában nincs így. Sokan ismernek angol nyelvű szavakat és van, hogy az angol keveredik valamelyik helyi nyelvvel, de az angol nyelvtudás inkább a felsőbb osztályok előjoga. Látogatásaink során egy idő után az alapján tudtuk megállapítani, hogy egy szervezet jellemzően mely osztályba tartozó emberekkel dolgozik, hogy milyen nyelven kommunikál (pl. honlap, kiadványok stb.)

A Haiyyában nagyon erős van az angol nyelvű kommunikáció, ami részben annak tudható be, hogy alapítója is az USA-ból származik, részben pedig annak, hogy ez a szervezet bevallottan a jobb módú osztályok tagjaival dolgozik elsősorban.

Ezzel szemben, annak ellenére, hogy a Pukar nemzetközileg elismert szervezet, szinte nincs angol nyelvű kiadványa. Ezzel együtt, a Pukar ifjúsági programjában részt vevő diákok legalább egy része ért és beszél is angolul, hiszen velük mi is egész jól el tudtunk beszélgetni. Itt egy érdekes nyelvi váltásnak is tanúi lehettünk: mielőtt mi is beültünk volna a képzésre , a beszélgetés helyi Marathi nyelven folyt. Amikor megérkeztünk és minket is be akartak vonni a képzésbe, akkor a Marathi és az angol keverékét használták: ennek az egyik felét tökéletesen értettük, a másikból viszont egy szót sem. Izgalmas volt megtapasztalni, hogy az angol fél segítségével, és a kontextus ismeretében milyen jól ki tudtuk egészíteni az információkat,így végül elég jól sikerült megértenünk, hogy miről is van szó. Magán a képzésen egyébként konkrétan is felmerült a nyelvhasználat kérdése: amikor Anita, a vezető képző a prezentációjában nehezebb angol szakkifejezéseket használt (pl. survey, questionnaire), akkor a résztvevők arra kérték őt, hogy ezeket ne angolul írja le, hanem a marathi kifejezést használja, de azt latin betűkkel írja ki… Végül, a Pukarnál a nyelv kérdése akkor is előkerült, pl. amikor a tuberkulózissal kapcsolatos kutatásuk során készült szórólapot mutatták. Ezek tudatosan több nyelven készültek (hindi, marathi, tamil), hogy a helyi hindu és muszlim lakosok is megértsék.

india7.JPG

A GBGB aktivistái, akik az egyik leginkább hátrányos helyzetű csoportot képviselték a meglátogatott szervezetek közül, valamennyire tudtak angolul, és részben meg is értettek minket, de ez láthatóan nagy nehézséget okozott nekik, és ha tehették, akkor a biztonság kedvért mindig inkább a tolmácsolást választották. Ezzel összhangban, a GBGB tüntetésén szinte nem láttunk angol nyelvű feliratokat.

Végül, Mumbai multikulturális és soknyelvű jellegére utal, hogy a vonaton mindig három nyelven mondták be a következő megállót: „Pudhil Station Dadar”, „Agala Station Dadar“, „Next Station Dadar”. Noha a három bejelentés között csak egy-egy szó különbség van, és feltételezhetnénk, hogy a „next” szót szinte mindenki megérti egy ilyen világvárosban, a három különböző nyelv kihangsúlyozása mindenképpen az identitáspolitika erős jelenlétére utal.

Étkezés

Azt hiszem bevallhatom, hogy Mumbai-i utazásunk kapcsán az étkezéstől féltem a legjobban.

Először is, mindenki azzal riogatott, hogy sehol ne fogadjunk el csapvizet, csak palackozott vizet igyunk és volt, aki még azt is javasolta, hogy csak saját pohárból igyunk, amit minden este fertőtlenítünk. A saját pohárból ivást elég hamar feladtuk (egyszer sem ittunk végül belőle J), hiszen pl. a reggeli teát/kávét is abból a pohárból ittuk, amiben felszolgálták, és az ételt is abból a tányérból ettük, amiben kaptuk, így nem tűnt nagyon logikusnak, hogy éppen a vízzel tegyünk kivételt. Lehet, hogy sok európainak a hátán futkosna a hideg, de nekünk például kifejezetten tetszett, hogy az utcán a cukornádital-árusok nem műanyagpohárban adták a finom italt, hanem üvegpohárban. Bár nem tudtuk (és nem látszott), hogy hol és miben mossák el ezeket a poharakat, örömmel elfogadtuk – és semmi bajunk nem lett belőle.

Az utazásunk elején sehol sem fogadtunk el vizet, csak ha biztosak voltunk benne, hogy az valamilyen szűrőberendezésen átment (ilyen gép volt a szállásunkon is, így végül egész utunk alatt nem kellett palackozott vizet vennünk). Először nagyon kellemetlenül éreztük magunkat, mert nem tudtuk, hogyan bizonyosodjuk meg arról, hogy nem iszunk szűretlen vizet, miközben a vendéglátóinkat sem akartuk megbántani. Később Mariann minden fenntartás nélkül elfogadta a vizet bárhova mentünk, és úgy tűnt, hogy azokon a helyeken, ahol mi jártunk, mindenhol szűrik a vizet. Ezzel együtt nagyon lehangolónak találtuk, hogy az indiai állam által biztosított víz önmagában nem elég tiszta ahhoz, hogy minden kockázat nélkül fogyasztható legyen, és mindenkinek külön szerkezeteket kell beszerezni ahhoz, hogy megfelelő minőségű vizet ihasson. Azt nem tudom, hogy az a víz, amit a nyomortelepek lakói vásárolnak és palackokban és lajtos kocsikból mennyire felel meg ezeknek az elvárásoknak, de azt igen, hogy a hasmenés és a fertőzött víz miatti megbetegedések nagyon elterjedtek a szegény emberek körében.

india9.JPG

Másodszor, a csípős ételek. Nagyon sokszor hallottuk az utunk előtt, hogy vigyázzunk az ételekkel és vigyünk rengeteg olyan gyógyszert, amely a hasmenést és a hasfájást enyhíti. Noha az ételek valóban csípősek voltak, mi sohasem éreztük elviselhetetlennek. Én jellemzően nem szeretem a csípős ételeket, de Mumbaiban kifejezetten jól esett ilyeneket enni. Elképzelhető persze az is, hogy mindez az indiai vendéglátóipari helyek kulturális érzékenységének köszönhető: többször volt olyan érzésünk, hogy amikor fehérként leültünk egy asztalhoz, akkor a felszolgáló rögtön jelezte a szakácsnak, hogy kinek készül az étel, aki így eleve gyengébben fűszerezte azt. Ez akkor vált erősen valószínűvé számunkra, mikor egyszer az utcán vettem egy samosát, ami viszont szinte elviselhetetlenül csípős volt. Mivel itt nem volt lehetőség külön fűszerezésre, így lehet, hogy ekkor tapasztaltam meg először azt a csípősségi fokot, amit az indiai vendégeknek szolgálnak fel. Nagy örömünkre, az étkezés után mindenhol édesköményt szolgáltak fel, amit csak úgy el lehetett ropogtatni. Ez kifejezetten finom, segíti az emésztést és sokkal jobb, mint a mentolos rágó, amit sok amerikai étteremben kínálnak.

Ami az étkezés kellékeit illeti, mi jellemzően kanalat kaptunk, néha villát, de kést sohasem. Az indiaiak nagy része nem használt evőeszközt evés közben, hanem az ételhez kapott lepényből szakított kisebb darabokat, és azt használta kanálként. Lenyűgöző volt látni, milyen tisztán lehet így enni – nekem úgy tűnt, gyakran sokkal kevésbé koszos a kezük, mint nekem, aki kanállal ettem.

Furcsa volt még megtapasztalni, hogy amikor egy-egy felszolgáló úgy érezte, nem megfelelő módon fogyasztjuk az ételt, odajött minket instruálni (pl. megkeverte a rizst, ami alatt megbújt a hús vagy kitette egy külön tányérra a szószt és összekeverte a rizzsel). Ez néha nagy segítség volt, de néha erősen paternalistának éreztük.

Na és a tea… amit mindig mindenhol és mindenkinek kínálnak. Az indiaiak napi többször isszák a chainak nevezett erős, cukros, fűszeres, tejes fekete teát. Visszautasítani tiszteletlenség, és nem is volt rá okunk (még cukor nélkül is szívesen elkészítették, ha úgy kértük). Ez a tea akkor a legfinomabb, amikor sok-sok gyömbérrel főzik. Az utcán a teát mindig férfiak készítik és elvitelkor nem műanyagpohárba rakják, hanem kis műanyagzacskóba. Érthetetlen volt számunkra, hogy a mindig forró tea hogy nem lyukasztja át pillanatok alatt a zacskót… de nem tette :-)

Végül, érdekes volt megfigyelni a kollektivizmus megnyilvánulását az ételek kiszolgálásakor. Amikor odamentünk egy utcai árushoz (pl. italt, gyümölcsöt venni stb.), akkor hiába csak az egyikünk kért valamit, szinte automatikusan mindenből kettőt adtak. Úgy tűnt, a helyiek nehezen tudják elképzelni, hogy ha az egyikünk eszik, akkor a másikunk nem, illetve azt is, hogy esetleg nem ugyanazt kérjük. Egy idő után rájöttünk, hogy egyértelművé kell tennünk azt a furcsa szokásunkat, hogy valamiből csak egyet kérünk, és azt is, ha ketten két különböző dolgot szeretnénk.

A hiányzó állam

A korábban leírt ivóvíz-helyzet számomra jól jelképezi az indiai állam viszonyát állampolgáraihoz: van víz, de nem feltétlen jut el az emberek otthonához, és ha el is jut, akkor sem feltétlenül iható. Mintha minden állami feladattal ez lenne a helyzet: van iskola, de nem annyi, hogy mindenkinek elég legyen. Van lakhatás, de messze nem elég mindenkinek. Vannak választások, de nem mindenkinek vannak meg a megfelelő papírjai, hogy részt tudjon venni.

Úgy tűnt, hogy Mumbaiban (Indiában) az csupán állam egyfajta jogi-politikai vázként létezik, de nem képes biztosítani állampolgárainak az emberi létezés alapvető feltételeit. Ha valaki boldogulni akar, a saját kezébe kell vennie dolgait és magánúton megoldani (így van ez a víztisztítással, a lakásépítéssel és az iskoláztatással is). Az egyetlen terület, ahol az indiai állam teljes erőbedobással van jelen, a rendfenntartás. Rengeteg katona és rendőr van az utcákon, akik a különböző épületeket és objektumokat védik és szigorúbbnál szigorúbb feltéteket szabnak a belépésre. Két alkalommal is megtapasztaltuk az indiai rendvédelem enyhén bizarr működését.

india8.JPG

Amikor elmentünk például a legfelsőbb bíróságra, a beléptetésnél nemcsak fémdetektoron kellett átmenni, hanem a fényképezőgépemet is le kellett adni – ezt a biztonsági őr kitette maga elé, majd egy nagy füzet egyik lapjának az aljára felírta, hogy „Nikon – Tessza Udvarhelyi”. Kilépéskor még mindig ott volt előtte az asztalon a fényképezőgép, de a füzetben már nem találta meg a nevemet, így pár perces hasztalan keresgélés után végül minden aláírás vagy ellenőrzés nélkül adta vissza nekem. A másik eset a repülőtéren történt hazafelé: itt a katonák senkit sem engedtek be a terminálba kinyomtatott jegy nélkül. Amikor kiderült, hogy csak nálam van kinyomtatva jegy, de Mariannál nincs, őt nem voltak hajlandóak beengedni az épületbe. Megpróbáltuk elmagyarázni a katonáknak, hogy az elektronikus jegy lényege, hogy nem kell kinyomtatni és a reptéren elég a személyi igazolványt bemutatni, de hajthatatlanok voltak. Így én bementem a terminálba Mariann útlevelével, és arra kértem az ügyintézőket, adjanak valamiféle igazolást, hogy Mariannak van jegye. Végül csak a második próbálkozásra sikerült megszereznem egy olyan dokumentumot, amely úgy tűnt, megfelelően igazolja, hogy Mariannak is van jegye a gépünkre. Amikor nagy diadalmasan kivittem ezt a papírt, a katona még mindig nem volt vele megelégedve, és majdnem visszaküldött, hogy szerezzek egy másikat. Ekkor azonban Mariann annyira megelégelte a helyzetet, hogy a katona utasításait figyelmen kívül hagyva, egyszerűen besétált az épületbe – a katonák pedig nem jöttek utánunk…

Végül, Ganesha isten ünnepén is, amelynek során a város szinte teljes hindu lakossága megmozdult, nagyon sok rendőrt láttunk az utcákon – csapatokban vonultak az utcákon, illetve próbálták biztosítani az autóközlekedést és a felvonulást – több-kevesebb sikerrel. Meglepő volt számunkra, hogy a legtöbb rendőrnél mi nem láttuk fegyvert, csupán egy hosszú botot, amit magukkal cipeltek. Éppen olyat, mint amit a polgári engedetlenséget gyakorlók ellen vetettek be a gyarmati időkben és amelyet mi is annyira jól ismerünk a Gandhi-filmekből…

                                                                                                                 Udvarhelyi Tessza

Képek a tamulmányútról itt