göd.jpgSzemélyes történettel kezdeném, amit már többen ismernek, de ebben a körben talán még kevésbé. Viszonylag jómódú családból származom: noha a rendszerváltás óta a családom életszínvonala kétségtelenül süllyed, a kulturális tőkénk még mindig meglehetősen magas. Jó példa erre az a tény, hogy egy New York-i egyetemen végeztem a doktori tanulmányaimat, de nem a saját pénadomzemből (ez lényegében lehetetlen lett volna), hanem az egyetem által nyújtott ösztöndíjból. Mi vitt tehát arra, hogy a hajléktalansággal foglalkozzak?

2002-ben jelent meg egy igen rövid hír a Népszabadságban, ami arról számolt be, hogy Demszky Gábor akkori főpolgármester aluljáró-takarítási programot indít, melynek során megtisztítja a fővárosi aluljárókat az illegális árusoktól, a graffititől és a hajléktalan emberektől. Ennek a cikknek a nyomán kezdtem el egy kutatást (egyetemi társammal együtt), amely később a szakdolgozatunk is lett antropológia szakon. A téma iránt először azért érdeklődtem, mert a tisztaság kulturális konstrukciója érdekelt: Mi számít koszosnak és mi tisztának? Ki hogyan éli meg és értelmezi a budapesti aluljárók helyzetét és a közterületi hajléktalanságot? A kutatás közben a tudományos érdeklődés mellett egyre erősebben foglalkoztatott a kérdés etikai és erkölcsi oldala is.

Az interjúink során, amelyeket különböző hivatalok képviselőivel készítettünk, szinte mindig elhangzott, hogy ez a „takarítási” program a várost „rendeltetésszerűen” használó emberek igénye és érdeke. Vagyis kiderült, hogy ezt a programot valójában az én nevemben indították – anélkül, hogy erről kifejthettem volna a véleményemet vagy beleszólhattam volna a döntésbe. A több mint három évig tartó kutatás során egyre inkább dühített az a tény, hogy a számomra annyira kedves városban – és ráadásul az én nevemben – úgy üldöznek el embereket a közterekről, hogy nincsen hova menniük. Hiszen már akkor is sejtettem – amiben ma már biztos vagyok – hogy a közterületen élő emberek nem jókedvükben alszanak az utcán; ez valójában egy olyan kényszerhelyzet, amit a személyes lehetőségek és a megfelelő társadalmi támogatás hiánya szül.

A kutatás befejezése után úgy döntöttem, hogy csatlakozom Az Utca Embere önkéntes hálózathoz, amely a lakhatáshoz való jogért küzdött. Ebben a csoportban ébredtem politikai öntudatra: megtapasztaltam a kollektív cselekvés erejét és azt, hogy a város polgáraként nekem is vannak eszközeim arra, hogy hallassam a hangomat. Noha a személyes és politikai „fejlődésemben” Az Utca Embere nagy szerepet játszott, utólag jelentős hiányosságnak tűnik, hogy a csoportban csak viszonylagos jólétben élő emberek vettek részt és – néhány tagunk egyéni akcióin kívül – nem tettünk erőfeszítés a hajléktalan emberekkel való kapcsolat kialakítására és a munkába való aktív bevonásukra.

Amikor 2007-ben New Yorkba utaztam, hogy megkezdjem doktori tanulmányaimat, igazi megdöbbenés ért: megismerkedtem a Picture the Homeless (PTH) nevű szervezettel, amely nagyon hasonló dolgokat csinált, mint Az Utca Embere – egyetlen hatalmas különbséggel: itt maguk a hajléktalan emberek szerveződtek, ők mondták a beszédeket és ők voltak a koordinátorok. Ekkor jutottam arra a felismerésre, hogy ha a hajléktalanág témájában szeretnék tevékenykedni, akkor azt csak úgy tehetem, ha minél aktívabban együttműködöm magukkal a hajléktalan emberekkel és a saját erőforrásaimat arra használom, hogy őket „helyzetbe hozzam”.

Ezután alakítottuk meg néhány aktivista társammal és a PTH segítségével A Város Mindenkié (AVM) csoportot, amely már alakulásakor is egy az osztályokon tudatosan átnyúló szervezet volt. Célja a hajléktalan emberek megszervezése és aktív állampolgárságuk erősítése, ahol a biztos lakhatással rendelkező, azaz szövetséges tagok szerepe az, hogy ehhez adják hozzá a maguk képességeit és tudását. Egy ilyen fajta együttműködésben hatalmas potenciál van, és persze nagyon sok veszély is. Most ezekről szeretnék beszélni.

Miért kell?

Ideológiai és gyakorlati okai is vannak annak, hogy miért érdemes (vagy inkább: kell) együtt dolgozni a különböző osztályhelyzetű vagy státusú embereknek. Tény, hogy a Magyarországon jelenleg uralkodó társadalmi viszonyokat meg kell változtatni, hiszen a viszonylagos jólét ellenére sok ember nélkülöz, és tömegek vannak kirekesztve a társadalmi részvétel lehetőségéből. Változásra tehát szükség van. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy a lényeg nem csak az, hogy valami „csinálva legyen”, hanem az is, hogy ki csinálja azt és hogyan. Hiszen nem mindegy, hogy az aktív társadalmi részvétel során mely társadalmi csoport teremt pozíciót és gyűjt erőt. Természetesen jó, ha minden társadalmi csoport szerveződik a saját maga számára fontos ügyekben (ez a demokrácia lényege), és a külön szerveződésnek is megvan a jelentősége és szerepe. De az érintettek nélkül végzett munka – különösen a szociális ügyek területén – inkább konzerválja az uralkodó társadalmi és hatalmi viszonyokat, mint megváltoztatja őket (lásd a hagyományos szociális munka, az adományozás vagy akár Az Utca Embere példáját).

Ha különböző osztályhelyzetű emberek működnek együtt, a különböző tudás, tapasztalat és erőforrás erősíti egymást. Nemcsak az érintettetek, de a szövetségesek is nagyon sokat tudnak belőle profitálni (elsősorban nem anyagi értelemben): az AVM-ben például egy hét alatt százszor többet tanulok, mint előtte bármikor, és ebbe a tanulásba beletartozik az alázat és a különböző nézőpontok elfogadásának képessége is. Ezen túl, a különböző státusú emberek közösen szélesebb társadalmi bázist tudnak megszólítani, mint külön-külön, és a közös munka lehetőséget ad arra is, hogy a különböző osztályok ne egymással szemben, hanem a közös ügyek és a szolidaritás alapján határozzák meg saját magukat.

Abban persze nincs semmi új, hogy az osztályellentéteken átnyúló szerveződés gyakorlati értelemben és politikailag is erősebb. Gramsci is erről beszélt, amikor meghatározta a szerves értelmiség szerepét (ami nemcsak az elnyomottak saját értelmiségét, hanem a középosztály szövetséges értelmiségét is jelenti, akik szembefordulnak az értelmiség hagyományos – konzerváló – szerepével). Azonban az „átnyúlásban” nagyon sok veszély is rejtőzik, hiszen egy ilyen együttműködés csak akkor tudja elkerülni az elnyomás újratermelését, ha az eredetileg kirekesztett csoport maga is elég erőssé válik. Ezért kell különösen nagy hangsúlyt fektetni az ő megszervezésükre, megerősítésükre. Ez gyakorlati érelemben A Város Mindenkiében például azt jelenti, hogy egy hajléktalan embernek semmilyen feltételt nem kell teljesíteni a csoportba való belépéshez, míg egy szövetséges tagnak számos akadályt kell legyőznie, ha csatlakozni akar.

Természetesen az együttműködésnek is sokféle formája lehet, amiket érdemes lenne részletesen kielemezni, elsősorban magyar példákon keresztül. Dolgozhatnak együtt különböző státusú emberek ugyanabban a szervezetben (mint az AVM), de az is elképzelhető, hogy alapvetően az érintettek szerveződnek, és a magasabb (vagy eltérő) státusú emberek külső támogatást nyújtanak (ilyen volt például az amerikai polgárjogi mozgalomban a fekete és fehér aktivisták között viszony). De lehet használni a közösségszervezés modelljét is, ahol az érintettek egy külső „szakértőt” fizetnek meg, hogy segítsen őket megszervezni, vagy a különbözőképpen érintett emberek mozgalmai akár egy-egy ügy kapcsán is együttműködhetnek (pl. devizahitelesek és hajléktalan emberek).

Miért nehéz?

Egyértelműnek tűnik tehát, hogy együttműködni sok szempontból előnyös, de a nehézségek elemzése nélkül mindez csak üres frázis marad. A gyakorlati megvalósítás sokkal nehezebb, mint az ideológia: nagyon nehéz nem visszaélni a fölénnyel és a strukturális elnyomást nehéz nem rávetíteni a személyes kapcsolatokra, és azokat nem újratermelni. Hadd említsek néhány példát ezekre a nehézségekre A Város Mindenkié történetéből, amelyeknek akár általánosabb tanulsága is lehet.

1. A tőkék egyenlőtlensége. Egy az AVM-hez hasonló szerveződésben hihetetlen nagy az egyenlőtlenség a tagok között a tőke összes fajtáját tekintve (gazdasági, kulturális, társadalmi stb.). Mindezeket úgy kell próbálni kiegyensúlyozni, hogy a szervezet ne váljon kizárólag adományosztó szervezetté, amely a (tagadhatatlanul létfontosságú) erőforrások viszonylag szűk körét egyszerűen az emberek egyik csoportjától a másikhoz irányítja (pl. ruha, étel) anélkül, hogy a javak rendszerszintű elosztásán változtatna.

2. A tőkék közül kiemelkedik a nyelvhasználat jelentősége a hatalmi viszonyok újratermelésében. Nekem – sok más szövetséges taghoz hasonlóan – például az AVM működésének első évében újra kellett tanulnom a magyar nyelvet. Most talán jobban beszélem, mint mikor elkezdtük a közös munkát, de nem volt könnyű megszabadulni az értelmiség belső, szinte szubkulturális nyelvétől. Pedig ez létfontosságú: a nyelvhasználat nemcsak kirekesztő lehet (pl. idegen szavak használata, belső utalások), de a jó nyelvi készség maga is hatalmat teremt és termel újra. Ha valaki jól forgatja a szavakat, könnyebben meg tud győzni másokat. Az AVM-ben, ahol egyetemi végzettségű emberek dolgoznak együtt alkalmanként 8 iskolát végzett vagy esetleg írástudatlan emberekkel, nagy a veszélye annak, hogy a szövetségesek öntudatlanul is kihasználják fölényüket és „lebeszélik” az érintetteket.

3. A segítő – segített viszony átírása. A hajléktalan emberek életében a biztos lakhatással rendelkezők gyakran nem partnerként, hanem olyan erőforrásként jelennek meg, amit valamire „használni” lehet (pl. kérni lehet tőlük valamit stb.) Ezzel együtt a nem-hajléktalan embereket is gyakran mozgatja a sajnálat vagy a lelkiismeret megnyugtatásának vágya. Az ilyen jellegű kölcsönös előítéletek akadályozzák az érdemi közös munkát. Kölcsönösen humanizálni kell tehát egymást, felismerni, amikor tárgyként bánunk a másikkal, és megtanulni a másfajta erőforrásokat is értékelni (pl. az AVM intellektuális közeget ad, de ruhát vagy megélhetést nem).

4. Eltérő prioritások. A szegénységben élő embereknek jellemzően olyan szükségleteik vannak, amelyeket azonnal kellene kielégíteni. A hosszú távú politikai küzdelem viszont egy-egy probléma átfogóbb megoldását eredményezheti, de nem feltétlen segít az adott pillanatban szenvedő embereknek. Az AVM-ben gyakran felmerülnek az ezzel az ellentmondással kapcsolatos dilemmák. Vajon nem lenne-e hasznosabb, ha a csoport szerezne egy üres ingatlant a saját tagjainak vagy, ha adományokat gyűjtene és osztana? Ha a csoport elköteleződik ezek iránt a tevékenységek iránt, akkor sokkal kevesebb energia fog jutni a hosszú távú érdekvédelemre. Ebben a megfogalmazásban a két különböző megközelítés (közvetlen igények kielégítése kontra érdekvédelem) szinte egymást kizáró célként tűnhetnek fel. A közös munka lényege éppen az, hogy mindkét igény létjogosultságát elismerjük, és úgy valósítsuk meg a hosszú távú érdekvédelmet, hogy közben a résztvevő szegény emberek életlehetőségei is javuljanak, és ne csak elvontan „segítsünk” nekik.

Hogyan lehet?

Ahhoz, hogy a különböző osztályhelyzetű emberek közötti aktív együttműködés megvalósuljon, a résztvevőknek hatalmas egyéni erőfeszítéseket kell tenni. A státusokon átnyúló, egyenlőségre törekvő munka során mindenkinek sokkal tudatosabbnak kell lenni, és a szerves értelmiség kiemelt feladata, hogy folyamatosan kritikával illesse saját szerepét, viselkedését, és az elnyomás és fölény esetleges megnyilvánulásait.

De azt is fontos felismerni, hogy nem elég, ha „jó emberek” vagyunk és odafigyelünk magunkra és másokra. Nagyon nehéz – és sokszor szinte lehetetlen – saját társadalmilag kódolt ösztöneink ellen menni, és senkitől sem elvárható, hogy folyamatosan saját maga háttérbe szorításán dolgozzon. Az egyéni önkritikán túl tehát olyan kollektív folyamatokat kell kialakítani, amelyek mindenkire egyformán vonatkoznak és biztosítják a közös döntéshozatalt: azt, hogy a „gyengébbek” és csendesebbek is ugyanolyan súllyal jussanak szóhoz, mint az „erősek”.

Gyakorlati példa erre az AVM-ben az a szabály, hogy minden csoportos beszélgetésnek kell, hogy legyen moderátora (mindig más személy, így a csoport tagjainak nagy része kipróbálhatja ezt a szerepet). A moderálás célja, hogy a beszélgetéseknek iránya legyen, és ne váljanak parttalanná (ami gyakran a civil szervezeti működés rákfenéje), valamint, hogy mindenki szóhoz tudjon jutni és ki tudja fejteni a véleményét. Van a csoportban ún. speciális moderálás is, ahol a moderátor nem a jelentkezés sorrendjében szólítja fel az embereket, hanem a különböző státusaik alapján sorolja őket előre vagy hátra a sorban (pl. a nők, az érintettek, a romák és az új tagok előnyben részesülnek a férfiakkal, a szövetségesekkel, a fehérekkel és a régi tagokkal szemben). Ez a fajta moderálás nagyon frusztráló lehet annak, aki valamelyik „hátrányos helyzetű” csoportba tartozik, de egyben nagyon tanulságos is, amikor az ember észreveszi, hogy bár egy beszélgetésben szinte végig nem tudott hozzászólni (mert mindig „beelőzték”), mégis számára is tökéletesen elfogadható megoldás, illetve megegyezés születik.

Egy másik ilyen technika, hogy a csoportban a döntéseket nem lehet az interneten (azaz pl. a levelezőlistán) meghozni. Ennek oka, hogy a hajléktalan tagok sokkal ritkábban jutnak számítógéphez és van, akinek az írás, olvasás (vagy az írásos érvelés) is nehezebben megy. Ezért a szabály az, hogy a legkisebb döntést is csak csoportban, személyes jelenléttel és konszenzus alapján lehet meghozni. Mindez nemcsak az ellen nyújt védelmet, hogy egy személy vagy egy kisebb csoport domináljon, hanem azt is biztosítja, hogy mindig elégendő idő legyen egy-egy témára, és a döntések a különböző érveket átgondolva, mindenki részvételével szülessenek.

Szélesebb körben ismertek az AVM-nek a médiában történő megnyilatkozásra vonatkozó szabályai: a csoportot alapvetően a hajléktalan vagy hajléktalanságot megélt tagok képviselik és szövetséges tag egyedül nem képviselheti a csoportot a nyilvánosság előtt, csak egy érintett taggal együtt. Ez a „velünk beszélj, ne rólunk” gyakorlati megvalósítása. Persze itt is van szerepe az együttműködésnek, hiszen a szövetségesek sokat segíthetnek a személyes és szakmai kapcsolataikkal, valamint a felkészülésben. A felkészülés azért nagyon fontos, mert egy-egy nyilvános szereplésnek akkor van csak értelme, ha a hajléktalan aktivista készen áll a helyzetre, ismeri a sajtó logikáját, felkészült a kérdésekre – és mindezt meg lehet (és meg is kell) tanulni. Tehát itt sem csak az fontos, hogy ki beszél, de az is, hogy hogyan.

Végezetül, külön erőfeszítést kell tenni az érintettek bevonására, hiszen hiába szervezünk egy ütős tüntetést, ha a közvetlenül érintettek nem is tudnak róla vagy nem tudnak részt venni. Jó példát nyújtanak erre Az Utca Embere régi tüntetései, amelyeken több tucat támogató vett részt, de a legritkább esetben voltak ott hajléktalan emberek. A hangsúlyt tehát nem a hozzánk hasonló emberek toborzására kell fektetni, hanem azoknak a helyeknek a felkeresésére, ahol az érintettek élnek vagy tartózkodnak. Az AVM esetében ez például hajléktalanszállókon való hirdetést, intenzív szórólapozást és a hajléktalan tagjaink személyes ismeretségeinek mobilizálását jelenti – mindez ritkán látszik a blogunkon vagy a Facebook-oldalunkon (amelyek elsősorban a szövetséges szimpatizánsokkal való kommunikáció felületei), de annál több energiát fektetünk bele. Sarkosan fogalmazva: számunkra egy tüntetés kifejezetten sikertelen, ha csak kevés hajléktalan ember vesz részt rajta.

Mindezt a dél-afrikai kunyhólakók kifejezésével élve nevezhetjük „lassú demokráciának”, aminek a lényege, hogy nem elég a demokratikus formákat kialakítani, a formák „belakása” és a folyamat biztosítása is ugyanannyira számít: ebben a fajta demokráciában arra törekszünk, hogy megvárjunk mindenkit, segítsünk a lemaradóknak, és azok is lehetőséget kapjanak a megnyilatkozásra, akik nem a legprofibbak vagy a legátütőbbek, de hitelesek és fejlődni szeretnének.

Persze ezek a példák aprónak tűnhetnek ahhoz képest, hogy az „osztályellentéteken” túli szerveződésekről beszélünk, mégis jól modellezik a felmerülő dilemmákat és nehézségeket, és azt, ahogyan mindez nagyban is működhet. Talán levonható néhány általánosabb tanulság is:

1. Az osztályokon átnyúló szerveződéshez nagyon sok energia kell, hiszen a valódi közös munkához egy nagyon erős, sokszor belsővé tett struktúrát kell lebontani és átalakítani (a saját fejünkben is).

2. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a folyamat és az eredmény között: fontos, hogy ne csak egyéni problémákkal foglalkozzunk, hiszen arra megvannak a megfelelő intézmények, hanem ezeket nem teljesen figyelmen kívül hagyva a társadalmi viszonyok megváltoztatásán dolgozzunk.

3. Az osztályok közötti együttműködésen alapuló szerveződés egyfajta „képzeleti munka”: folyamatosan el kell tudnunk képzelni, hogyan lehetséges az együttműködés és mi az, amiért küzdünk – majd ezt az elképzelt teret kell belaknunk a mindennapos gyakorlatokkal. Ahogyan ez a tér nő, úgy tágulnak a lehetőségeink is.

Jó lenne még több ilyen együttműködést látni működés közben és ezeket kritikailag elemezni, értékelni, hogy minél többet tudjunk egymástól tanulni!

Udvarhelyi Éva Tessza

Elhangzott: Gödi Fészek (2013. augusztus 19.)