csepel_kicsi.jpgA hajléktalanság és a lakásszegénység a XX. századi magyar történelem leginkább megoldatlan problémái közé tartoznak. Az államszocializmus alatt az aktív lakáspolitika mellett az állam a kriminalizáció és az intézményesítés eszközeivel igyekezett eltüntetni a közterületre kényszerülő embereket. Ennek példája volt az ún. közveszélyes munkakerülés büntetése és a kötelező alkoholelvonóra vagy szociális otthonba küldés. A rendszerváltás óta a hajléktalanság újra látható társadalmi problémává vált. 1989-1990-ben hajléktalan emberek több alkalommal is tüntettek a fővárosban, hogy lakást és munkát követeljenek. Az akkori „rongyosforradalom” egyik eredménye, hogy az állam és a fővárosi önkormányzat elkezdte kialakítani a hajléktalan-ellátórendszert.

A 90-es évek elején a közvélemény jellemzően szolidáris volt az utcára kényszerülő emberekkel, hiszen a lakosság sokkolónak tartotta a hajléktalanság tömeges megjelenését. A fedél nélkül élő emberek tüntetéseit, kezdeményezéseit is sokan támogatták. Azonban ez az empatikus attitűd viszonylag hamar megváltozni látszott: a 2000-es évekre egyre erősödtek az előítéletek, és a hajléktalan emberek kizárólagos hibáztatása saját helyzetükért már nemcsak a közvéleményben, de a hivatalos politikában is egyre elfogadottabbá vált.

Noha a közterületen élő hajléktalan emberek hatósági zaklatása a rendszerváltás után sem szűnt meg, sokáig ez csak informális gyakorlat volt. A 2000-es évek második felében egyre gyakrabban próbálkoztak a helyi önkormányzatok a hajléktalan emberek eltávolításával a közterületekről (ide tartozik Demszky Gábor aluljáró-takarítási programja is). Azonban 2010-ben, a Fidesz hatalomra jutásával a hajléktalanság kriminalizációja a hivatalos politika szintjére emelkedett helyi és országos szinten is. 2010 telén Tarlós István főpolgármester kitiltotta a hajléktalan embereket a főbb budapesti aluljárókból, majd a fővárosi közgyűlés helyi rendeletet hozott a közterületi hajléktalanság büntetésére. 2011 őszén Józsefvárosban népszavazást tartottak a hajléktalanság témájában: ekkor sem a helyi lakáspolitikáról, hanem arról kérdezték a kerületi lakosokat, hogy mennyire értenek egyet a közterületi hajléktalanság büntetésével. Ezen kívül, a Parlament elé került az a törvénymódosítási javaslat, amely szabálysértéssé kívánta nyilvánítani az „életvitelszerű tartózkodást közterületen”.

Ebben a társadalmi és politikai kontextusban történt, hogy 2011 augusztusában egy olyan ember történetével lett tele a sajtó, akit élve ástak el a csepeli „Eperföldön”, egy hajléktalan emberek által lakott terület közelében. Az első hírek szerint több embert is elástak a környéken, akik mind gyilkosság áldozatai lettek. Az üggyel kapcsolatban kipattant botrány nemcsak nagyon jó szolgálatot tett az uralkodó hatalomnak, hogy igazolja a hajléktalanság kriminalizációját, de jól kirajzolta a média jelentőségét is a morális pánik kialakításában és feloldásában is.

A csepeli ügyben a Nemzeti Nyomozóiroda már az első sajtónyilatkozataiban is a területen élő hajléktalan embereket azonosította a gyilkossággal, és kijelentették, hogy az eperföldi „hajléktalantelep” lakói a törvényen és a társadalmon kívül éltek. Az ún. tényközlő nyilatkozatukban a következőt írták:

„Az a tény, hogy az emberöléseket sorozatban, feltételezhetően több hónapon át anélkül követték el, hogy azt a hatóságok tudomására hozták volna, meghatározóan annak a szabályozatlan és társadalmi kontroll nélküli életformának a következménye, amit számos hajléktalan folytat. A hatóságok általános tapasztalata, hogy ezek a társadalom perifériáján élő személyek a sérelmükre elkövetett bűncselekményeket, társaik esetleges eltűnését nem hozzák a rendőrség tudomására – ’ügyeiket’ saját törvényeik szerint, egymás között ’rendezik le’, ebben a közegben a hagyományos bűnüldözési, bűnmegelőzési tevékenység érdemi folytatása gyakorlatilag lehetetlen.”

Amikor meghallottam a híreket és a „hajléktalanozást”, amit ez elindított, még aznap felhívtam a Nemzeti Nyomozóirodát, ahol sikerült is elérnem egy illetékest. Arra kértem őket, hogy ne hangoztassák sem azt, hogy a feltétezett elkövetők hajléktalan emberek, sem azt, hogy pontosan hol történt az eset. Felhívtam a figyelmét, hogy véleményem szerint a hajléktalanság említése olyan érzékeny adat, amit nem szabadna említeni, mert diszkriminatív és megbélyegző. Attól féltem, hogy azokat a környéken kunyhóban élő embereket fogja emiatt bántódás érni, akiknek minden bizonnyal semmi köze nem volt a gyilkossághoz – megtámadják őket, esetleg fel is gyújtják az otthonaikat. Aznap ki is mentem az egyik A Város Mindenkié-s társammal, Bende Annával Csepelre, ahol több emberrel is beszéltünk. Nagyon meg voltak rémülve. Sajnos a nyomozóiroda munkatársa nem vette komolyan a kérésemet, és az ezután következő rendőrségi kommunikáció továbbra is az elkövetők hajléktalanságára összpontosított. Azóta egyébként A Város Mindenkié többször próbálta elérni, hogy változzon a hajléktalan emberekkel kapcsolatos rendőrségi kommunikáció, de sajnos egyelőre hiába.

Fontos megjegyezni, hogy sem én, sem az AVM nem tagadja, hogy hajléktalan emberek követnek el bűncselekményeket és szabálysértéseket (és azt sem, hogy a csepeli esetben olyan embereknek is volt köze a gyilkossághoz, akik saját építésű kunyhóban éltek). Azonban ebben a tekintetben nem térnek el a biztos lakhatásban élőktől, és a hajléktalan emberek bűnözőnek való kikiáltása nagyon veszélyes Magyarország egyik legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportjára nézve. Nemcsak megfélemlíti, de még jobban elszigeteli őket attól a társadalomtól, amelynek ők is teljes jogú tagjai szeretnének lenni.

csepel2_kicsi.jpgStanley Cohen brit szociológus nevéhez fűződik a morális pánik kialakulásával kapcsolatos modell kidolgozása. Morális pániknak azt nevezzük, amikor a társadalmi félelmek egy konkrét csoporttal kapcsolatban összpontosulnak, és egy eset (leggyakrabban valamilyen erőszakos cselekmény) kapcsán kivetül rájuk az általános társadalmi bizonytalanság. A morális pánik nem „természetes” folyamat, hanem sokféle szereplő részvételével teremtődik. Nemcsak a média, de a politikusok, a szakértők és a különböző társadalmi véleményformálók szerepe is elengedhetetlen ennek megteremtésében. A folyamat során az adott csoport bűnbakká válik, és ennek eredményeképpen olyan túlzó és rossz társadalmi válaszok születnek, amelyek nem oldják meg az eredendő strukturális problémát, csupán még inkább elszigetelik az adott csoportot. A csepeli gyilkosságra adott társadalmi és politikai reakció tipikus példa arra, hogyan alakul ki a morális pánik és mi (lehet) a következménye.

Cohen kidolgozott egy modellt arra, hogy hogyan és miért alakul ki a morális pánik. Alább ezt a modellt használva mutatom be a csepeli esetet.

  1. kiinduló probléma

Mint szinte minden morális pánik alapjául szolgáló probléma esetében, a hajléktalanság sem egyéni deviancia, hanem strukturális probléma, amely a társadalmi javak egyenlőtlen elosztásából következik (munkanélküliség, szegénység, megfizethető lakások hiánya).

  1. kezdeti megoldás

A hajléktalanság problémájára a társadalomban sokféle (felületi) válasz születik. Ilyen például a kunyhóépítés is, ilyenkor a hajléktalan emberek saját maguk találnak megoldást a strukturális problémára. Noha a szélesebb probléma nem oldódik meg, az egyes emberek helyzete javul, hiszen fedél kerül a fejük fölé. Ezt a társadalom azonban „deviáns” viselkedésként azonosítja, hiszen a kunyhóban élés nem felel meg az uralkodó társadalmi normáknak.

  1. konkrét eset

Jelen esetben a csepeli gyilkosság volt az az eset, amely egy a szokásosnál erősebb társadalmi reakciót váltott ki a hajléktalansággal és konkrétan a saját építésű kunyhóban élő emberekkel kapcsolatban. Ennek következtében az eddig strukturális szinten megjelenő konfliktus láthatóvá és szinte tapinthatóvá vált.

  1. társadalmi reakció

A társadalmi reakció gyártói a csepeli esetben elsősorban a média, a politikusok és a „szakértők” (jellemzően jogászok, rendőrségi szakértők, kriminálpszichológusok) voltak. Mindhárom csoportnak jelentős szerepe volt a hajléktalan emberek démonizálásában:

    1. szenzációkeltés

A gyilkosság idején szakértők hada nyilatkozott a különböző rádió- és tévéműsorokban, ahol a hajléktalan emberekről elmondták: külön világban élnek, kizárják magukat a társadalomból és törvényen kívülinek érzik magukat, így tehát nem csoda, ha rávehetők ilyen brutális bűncselekményekre. Végh József kriminálpszichológus például így válaszolt az ATV riporterének kérdésére arról, hogy hogyan lehet valakit rávenni ilyen bűncselekmények elkövetésére:

„Azt kell, hogy mondjam, hogy nem nehéz. Hiszen, amikor én megnéztem a képeket az Interneten a körülményekről, ahol éltek ezek az emberek, az első benyomásom az volt, hogy ezek az emberek tulajdonképpen törvényen kívül helyezték magukat, a törvényen kívül élték az életüket, a társadalmi életen, normákon is kívül. Nyilván feltételezhetően alkoholisták is lehettek, s innentől kezdve az alkoholért mindent megtesz; olyan mint a kábítószeres a kábítószerért. Tehát könnyű volt őket rávenni arra, hogy együttműködjenek és egymást erősítve, kívül a társadalmi életen és normákon élve ilyen bűncselekményt vidáman megcsinálnak ilyen emberek.”

    1. dramatizálás

A konkrét csepeli eset kapcsán rengeteg elrettentő kép és riport jelent meg, amely a kunyhóban élő emberek életének részleteit ecsetelte. Itt hatalmas szerepe volt a felhasznált képeknek is, mint például annak az illusztrációnak, amely nagyon sok helyen megjelent: a kép a „hajléktalantelepen” készült, és egy olyan fát mutatott, amelybe ollókat, késeket és csavarhúzókat döftek bele. Ez feltehetően az ott élők erőszakosságát volt hivatott bemutatni (noha nekem inkább egy IKEA-s konyhai késtartó erdei változatának tűnt).

    1. eszkaláció

Az egyes eset felnagyításában elsősorban a politikusok jeleskedtek, amikor a csepeli eset kapcsán a hajléktalan emberekről mint bűnözőkről kezdtek beszélni. Bizonyos szempontból nagyon is kapóra jött az eset a Fidesz egyes vezető politikusainak (pl. Pintér Sándor belügyminiszternek és Tarlós István főpolgármesternek). A csepeli esettel az addigi kriminalizációs kampány már igazoltnak tűnt, hiszen most már a közvélemény is láthatta, mire képesek a „hajléktalanok”. Különösen fontos szerepet játszott ebben Tarlós István, aki ekkoriban alkotta meg a hírhedt „hajléktalanbűnözés” kifejezést.

  1. sztereotípiák berögzülése

Ez már a morális pánik következménye, amikor a konkrét eset kapcsán széleskörű társadalmi reakció alakul ki, és a megfogalmazott sztereotípiák általános tudássá válnak. Ide tartozik annak hangoztatása például, hogy „ezek ilyenek”, vagyis hogy a csepeli esetből az összes hajléktalan ember általános jellemzőire lehet következtetni. Ebben az időszakban a „hajléktalanok” sokszor szinte külön embercsoportként (már-már külön fajként jelentek meg) a közbeszédben.

  1. ellenőrzési kultúra

Az így kialakult morális pánik általában nagyon erős reakciót vált ki a társadalomból, amely jellemzően nem az eredeti strukturális problémákra ad választ, hanem az adott csoportot próbálja szorosabb társadalmi ellenőrzés alá vonni. A csepeli esetben ide tartozik például, hogy a belügyminiszter utasítására augusztus végén minden ún. hajléktalantelepre kimentek a rendőrök, ahol fotókat és GPS-térképeket is készítettek. A gyilkosságok utáni időszakban megnőtt a kunyhóban élő emberek rendőri zaklatása, azaz a szokásosnál is gyakrabban tettek ott látogatást a rendőrök, akik újra és újra igazoltatták ugyanazokat az embereket. Ezen kívül, 2011 őszén jelent meg nagyon sok hajléktalanellenes intézkedés, mint például Pintér Sándor piros lámpa-akciója, amelynek során több száz esetben állítottak elő Fedél Nélkül terjesztőket és ablakmosókat, megnyílt az Aszódi úti szálló, amelyben egy rendőrségi iroda és egy fogda is található, valamint a szabálysértési törvény módosítása is napirendre került, amely országos szinten tiltotta volna be a közterületi hajléktalanságot.

Cohen modellje szerint az ellenőrzi kultúra beindulását három lépés követi: a polarizáció, a megnövekedett deviancia és a sztereotípiák megerősítése. Megfigyeléseim szerint ezek a lépések a csepeli esetben nem jelentek meg akkora intenzitással, mint várható lett volna. Az ellenőrzési mechanizmusok ellenére nem nőtt a hajléktalan emberek elleni társadalmi ellenségesség és a hajléktalan emberek sem kezdtek el egyre inkább deviáns módon viselkedni.

Vajon mi lehet ennek az oka? Noha ezt nehéz megállapítani, én három okot jelölnék meg:

1) A hajléktalan emberek alapvetően törvénytisztelőek és nem bűnözők, így a hecckampány ellenére sem volt nagy esélye annak, hogy egyre inkább deviánssá váljanak.

2) Számos társadalomtudós, szociális szakember, elkötelezett újságíró és A Város Mindenkié csoport is nagyon keményen dolgozott azon, hogy ellensúlyozza a politika erőszakos kommunikációját, és erre a média, a szakértők egy része és a szélesebb társadalom is meglehetősen pozitívan reagált. A démonizálás ellensúlyozásában is nagy szerepe volt a megszokottól eltérő képek használatának, ahogyan A Város Mindenkié által a sajtó munkatársainak készített „kisokosból is kiderül.

3) A társadalmi szolidaritás erősödni látszik. Ez egyrészt köszönhető a Fidesz szegényellenes kampányának, ami sokakat érint és nem feltétlen örvend széles társadalmi támogatásnak. Másrészt úgy tűnik, hogy egyre többen hajlandóak kritikusan gondolkodni a hajléktalan emberek démonizálásáról és ellenállni az egyszerű és zsigeri általánosításoknak. Sajnos az is hozzájárulhat ehhez, hogy sokan élnek létbizonytalanságban, és így saját élményen keresztül tapasztalják meg, hogy nem önhibájából lesz valaki szegény

A morális pánik lecsengését jelzi, hogy a felfokozott hangulatú időszak után Tarlós István is inkább tartózkodott a „hajléktalanbűnözés” kifejezéstől és a csepeli eset felhánytorgatásától. Mindezeknek köszönhetően a csepeli gyilkosságokra épülő morális pánik nem tudott kiteljesedni, és noha a kriminalizáció ma már alaptörvénybe van foglalva, nagyon sokan kiállnak a hajléktalan emberek méltósága mellett. Mindemellett sajnos az is igaz, hogy egy-egy újabb eset kapcsán, amikor a rendőrség és a sajtó egy hajléktalan embert kiált ki gyilkosnak, újra fellángolnak az indulatok (mint például amikor egy kaposvári esetnél egy teljesen ártatlan hajléktalan ember képe terjedt a Facebookon mint a lehetséges elkövető). Azonban úgy tűnik, hogy mivel a politikának jelenleg nem érdeke ezeket továbbfűteni és talán a társadalom és a média is érzékenyebb a témára, a morális pánik azóta sem lépte át azt a kritikus küszöböt, amit a csepeli esetben.

Az előadás a „Fotózás és aktivizmus” beszélgetésen hangzott el 2013. július 19-én a Bánkitó Fesztiválon.

2013. július 27.                                                             Udvarhelyi Éva Tessza

Szerző: evatessza