anti-eviction-campaign_kicsi_1.jpgA Város Mindenkié csoport alakulása óta figyelemmel kíséri a más országokban hasonló munkát végző mozgalmak munkáját, hogy jó módszereket, eszközöket és megközelítéseket tanuljunk egymástól. Sokan tudják, hogy az AVM alapításának ötletét is egy amerikai szervezet, a Picture the Homeless adta. Noha nem vettük át egy az egyben az amerikai modellt, a New York-i szervezet missziója és működési módja erősen hatott arra, ahogyan felépítettük és ma is működtetjük csoportunkat. Mára eljutottunk odáig, hogy a Picture the Homeless is sokat tanul tőlünk, és a két szervezet kölcsönösen hat egymásra.

Szerencsére nem a mienk az egyetlen olyan példa, amikor két meglehetősen különböző ország társadalmi mozgalmai között ilyen szoros a kapcsolat alakult ki. A chicagói Anti-Eviction Campaign például egy dél-afrikai példából kiindulva alakult 2009-ben – éppen ugyanabban az évben, amikor A Város Mindenkié Budapesten. A chicagói és a Cape Town-i szervezet története sok szempontból hasonlít az AVM és a PTH közötti viszonyra, így most rajtuk keresztül mutatjuk be az országokon túlnyúló aktivizmus egy jó példáját.

Dél-Afrikában hivatalosan 1994-ben ért véget az apartheid rendszer, amely faji alapon elkülönítette az ország lakosságát és brutálisan kizsákmányolta és elnyomta az ország fekete bőrű állampolgárait. A valódi demokrácia bevezetése után Nelson Mandela és pártja, az African National Congress (ANC) került hatalomra. 1996-ben, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyomására az ország vezetése elfogadta a GEAR (Growth, Development, and Redistribution) nevű programot, amely különböző megszorításokkal serkentette a gazdasági növekedést. Ennek a programnak a következménye, hogy noha ma Dél Afrikának van a világ egyik leginkább haladó szellemű alkotmánya, a gyakorlatban ebből vajmi kevés valósul meg. 2001-ben például az ország 45 millió lakosának közel fele élt a szegénységi küszöb alatt, miközben közülük csak 3 millió embert értek el a szegénység ellen küzdő programok.

A hatalmas társalmi és gazdasági egyenlőtlenségekkel és rengeteg problémával küzdő országban nagyon fontos szerepet töltenek be az alulról jövő mozgalmak, amelyek azokat a társadalmi csoportokat képviselik, amelyek életében a demokratikus átmenet alig hozott lényeges javulást. Ők továbbra is nyomornegyedekben élnek, éhbérért dolgoznak, és nem jutnak hozzá a megfelelő egészségügyi ellátáshoz vagy oktatáshoz sem. Az alulról jövő mozgalmak közül kiemelkednek azok, amelyek a lakhatási jogokért küzdenek. Az Abahlali BaseMjondolo nevű csoportról, amely elsősorban a nyomornegyedekben, illetve saját építésű kunyhókban élő emberek érdekeit védi, már korábban is beszámoltunk. A másik jelentős szervezet pedig a Western Cape Anti-Eviction Campaign (magyarul: Nyugat-fokföldi kampány a kilakoltatás ellen), amelyet 2001-ben alakították Dél Afrika Nyugat-Fokföld nevű megyéjében.

A 10 szervezetből álló ernyőszervezet célja, hogy megakadályozza a kilakoltatásokat, a víz és áramszolgáltatás kikapcsolását és a rendőri brutalitást a szegény emberek lakta negyedekben, valamint küzdjön a megfelelő lakhatásért és egészségügyi szolgáltatásokért. A koalíció sokféle módszerrel küzd a kilakoltatások ellen és a megfelelő közszolgáltatásokért: jogi tanácsot adnak az érintetteknek, közvetlen akciókkal akadályozzák meg a kilakoltatásokat, tüntetnek és felvonulásokat szerveznek a megfelelő ellátásokért, valamint képzéseket is szerveznek, hogy minél több érintett tisztában legyen a jogaival és lehetőségeivel.

A Western Cape Anti-Eviction Campaign (AEC) megalakulása óta a legtöbb nemzetközi figyelmet talán akkor kapta, amikor Dél Afrika a 2010-es futball világbajnokságra készült. A FIFA által szervezett világbajnoksággal párhuzamosan megszervezték a „Szegény emberek világkupáját”, amelyben Cape Town szegénynegyedeinek lakói vettek részt különböző országok neveit viselő csapatokban. A kupa célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a világbajnokság negatív következményeire, amelyet leginkább a helyi szegény lakosoknak kellett elszenvednie.

Az elbontott nyomornegyedek lakóit például ún. átmeneti telepekre költöztették, ahol hosszú éveken keresztül bádogházakban várták a megfelelő elhelyezést. Ezek között az egyik leghírhedtebb az ún. Blikkiesdorp, amely hivatalosan egy állami átmeneti tábor. Ebben összesen 1600 egyszobás bádogház van és a lakók nagyon rossz körülmények között, valamint erős rendőri ellenőrzés alatt élnek. Az informális telepek elbontásán kívül nagyon sok utcai árus megélhetését is veszélyeztette az, hogy a világbajnokságra készülve korlátozták jelenlétüket a belvárosban és kitiltották őket a világméretű sportesemény infrastruktúrájának környékéről.

A chicagói Anti-Eviction Campaign ötlete két forrásból táplálkozott. Egyik alapítója, aki eredetileg társadalomtudós, Dél-Afrikában végzett kutatást a közvetlen akciók módszereiről és akkor ismerkedett meg az AEC aktivistáival, akik – ha kellett – saját testükkel próbálták megakadályozni a kilakoltatásokat. A chicagói szervezetet azután alapították meg, hogy a dél-afrikai szervezet egyik vezetője ellátogatott a Cabrini-Green nevű szociális bérlakásokból álló lakótelepre Chicagóba. Noha ennek a 15 ezer embernek otthont adó lakótelepnek az elbontását nem tudták megakadályozni (az utolsó épületet 2011-ben bontották le), a kampány az egész városra kiterjedt és ma a lakhatáshoz való jogért és az üres házak hasznosításáért küzdenek.

A szervezet ötletének másik forrása az ENSZ lakhatásért felelős különmegbízottjának Egyesült Államokban tett látogatása volt, amelynek során megállapította, hogy még a világ leggazdagabb országában is hatalmas a lakásszegénység és a kilakoltatással veszélyeztetett emberek száma. A látogatás után az USÁ-ban erőteljesen elterjedt az emberi jogi megközelítésre alapuló lakhatási aktivizmus.

Ma a chicagói AEC fő tevékenysége, hogy az egész országban milliókat érintő lakáshitel-válság miatt üresen maradt házakba hajléktalan családokat költöztetnek. Ilyen házból sajnos Chicagóban is rengeteg van: 2012 végén 62 ezer üres ingatlan volt a közel 3 milliós városban. A csoport először felméri az elhagyott ingatlanokat, melyek rendszerint egy bank tulajdonában állnak, majd megállapítja, hogy azok alkalmasak-e a beköltözésre. Ezután egyeztetnek a szomszédokkal, hogy mit szólnának ahhoz, ha valaki bekötözne a házba. Rendszerint pozitív fogadtatásban részesülnek: senki nem örül, ha olyan negyedben kell élnie, ahol sok az elhagyott ingatlan, mert ettől saját ingatlana is kevesebbet ér, és a környék is sokkal kevésbé biztonságos. Ráadásul a beköltözők valamennyire fel is újítják ezeket a házakat, hogy azok ismét használhatóak legyenek.

A chicagói AEC eddig több, mint 20 elhagyott házba költöztetett be családokat, és már előfordult olyan is, hogy egy család abba a házba költözött vissza, ahonnan őket a lakáshitelül bedőlése miatt lakoltatták ki. Noha a szervezet radikális módszereket használ – lényegében házfoglalással segítenek hajléktalanná vált családoknak lakhatáshoz jutni –, egy helyi törvény valójában legalizálja a tevékenységüket: egy kevéssé ismert helyi rendelet szerint ugyanis, ha valaki jogszerűtlenül tartózkodik egy tulajdonban, de annak küllemét feljavítja („beautification”), akkor nem lehet ellene eljárást indítani. A chicagói csoport egyre nagyobb támogatásnak örvend és terveik szerint az év folyamán több, mint 100 ingatlant fognak a fenti módon „felszabadítani”.

Mint a két fenti szervezet példájából kiderül, a chicagói és a Cape Town-i csoport konkrét tevékenységei erősen különböznek egymástól – mindkettő a saját társadalmi környezetére válaszul alakított ki alulról jövő megoldásokat a lakhatási válság kezelésére. Míg Dél-Afrikában a nyomornegyedek több millió lakójának érdekei csorbulnak a leginkább, addig az USA-ban a hajléktalan emberek és a jelzáloghitel-válság károsultjainak van szüksége a legnagyobb segítségre. A különböző akciók ellenére a két csoport értékrendje és céljai megegyeznek: mindkettő az emberhez méltó lakhatásáért és azért küzd, hogy az állam az erőforrásait sokkal igazságosabban ossza el.

Források:

Social Watch

Freedom Press

New York Times