Hol is lakjon az ember…

2012.09.26. 07:43

harlem.jpgMindig azt gondoltam magamról, hogy helyhez kötött ember vagyok. Noha sokat utazom és több országban is éltem már, az igazi otthonom az a pasaréti ház, amiben már édesanyám is felnőtt és ahol én is vettem egy kis lakást. Pasarét annyira stabilan felső-középosztálybeli hely és a családom olyan régóta része az összképnek, hogy fel sem merül, jelenlétem bármit is változtatna a környék társadalmi összetételén. Talán éppen emiatt – és annak ellenére, hogy elég sokat olvasok az amerikai városok társadalmi feszültségeiről –, amikor kétéves New York-i tartózkodás után Harlembe költöztem, felkészületlenül ért, mennyi dilemmát okoz egy olyan egyszerűnek tűnő személyes döntés, hogy hol is lakjon az ember.

Miközben New York az Egyesült Államok egyik legsokszínűbb városa, aközben a leginkább szegregált is. Hogy a legkézenfekvőbb dimenziókat vegyük: a város lakosságának több mint 30%-a külföldön született, a fehérek, a feketék és a spanyolajkúak egyenként a lakosság közel egyharmadát alkotják, míg az ázsiaiak aránya 10% körüli. Ennek ellenére (vagy éppen ezért), az egyes negyedekben kevés a keveredés, mindenhol egyik vagy másik etnikai csoport dominál (forrás: Urban Research Maps).

harlem brownstones_kicsi.jpg2010 őszén költöztem Manhattan nyugati 149. utcájába, amely hivatalosan Nyugat Harlem Hamilton Heights nevű negyedében van. Az itt található házak többsége a huszadik század elejéről származik, amikor a magasvasúttal együtt a város déli részén kialakult ipari és kereskedelmi tevékenységtől elhúzódó jómódú fehérek költöztek ide. Sok itt a szép, barnakőből épített sorház és nem ritka a néhány emelet magas bérház sem, tágas „polgári” lakásokkal (én is egy ilyenben lakom, három lakótársammal együtt). Az 1930-as és 40-es években szinte teljesen kicserélődött a lakosság: a fehérek még messzebb vonultak a belvárostól a kertvárosok felé, a helyükre pedig a fekete középosztály költözött. A fekete értelmiség beáramlása a 60-as évektől különösen felgyorsult. A nemzetközi gazdasági válság hatásra a 80-as évekre egész New York rossz gazdasági és szociális helyzetbe került: megnőtt a bűnözés, sok ingatlan megüresedett, és a szociális ellátórendszer is megrogyott. Ebben az időszakban sok alacsonyabb státuszú, főleg spanyolajkú lakó érkezett Hamilton Heights-ba, többségük a Dominikai Köztársaságból.

A hivatalos adatok szerint Nyugat-Harlemben, amelyhez Hamilton Heights is tartozik, 1990-ben a lakosság 40%-a fekete, 39%-a spanyolajkú és 20%-a fehér volt. 2000-ben azonban már 43% volt a spanyolajkúak aránya, 35% a feketéké és 18% a fehéreké. (Felmerülhet a kérdés, hogy a spanyolajkúakat miért nem „fehérnek” számítják. Ennek a torz amerikai faji klasszifikációs rendszeren kívül, amely nagyon nehezen nyitja meg a „fehér” kategóriát bárki előtt, aki nem Európából származik, az is az oka, hogy az itt élő spanyol anyanyelvű népesség jelentős része valóban fekete bőrű.)

Manhattan-Map.jpgA 2000-esévekre tehát megnőtt a spanyolajkú lakosság aránya, akik jellemzően a Broadway környékére, vagyis a negyed nyugati részére koncentrálódtak. Kelet felé haladva egyre inkább az afrikai-amerikai és karibi-amerikai népesség dominált. 2010-re a korábban feketék által lakott részek nagy része is jellemzően spanyolajkúvá vált, és ezzel együtt megnőtt a fehér lakosság aránya is: ebben az évben a lakosok 43%-a volt spanyolajkú, 25%-a fekete és 23%-a fehér. Összességében elmondható, hogy az elmúlt tíz év alatt Nyugat-Harlemben a fehérek aránya összesen 28%-kal és az ázsiaiaké 31%-kal nőtt (az ázsiai származású lakosság aránya 7%), míg a feketék aránya 22%-kal, a spanyolajkúaké pedig 2%-kal csökkent (forrás: Manhattan Community District 9 Profile). Még a száraz számok is elég jelentős etnikai átrendeződést mutatnak az elmúlt pár évtizedben – hát még a „terep”!

A wikipedia szerint Hamilton Heights-ban 2005 óta indult meg a dzsentrifikáció, vagyis a magasabb státuszú, jellemzően fehér lakosok beköltözése, bár nem elhanyagolható a fekete középosztály újbóli megjelenése sem. A fehérek nagyarányú megjelenése kapcsolatban áll azzal, hogy a közelben van a Columbia Egyetem (hatalmas épületei megtalálhatóak a 116 utcai és a 168. utca környékén is), ami az ország egyik vezető elitegyetemeként az utóbbi években erőteljes terjeszkedésbe kezdett. Ennek során egész negyedeket alakítanak át egyetemi kampusszá. Az egyetem diákújságjának beszámolója szerint Hamilton Heights és a Columbia főbb épületeinek otthont adó Morningside Heights mutatja a legnagyobb a jövedelmi különbségeket egész New Yorkban. Míg 2010-ben a helyi szegénységi ráta közel 26 százalék volt (szemben az országos 15%-kal, vagyis a kerületben nagyon sok szegény ember él), addig az itt élők leggazdagabb egyötöde 30-szor annyit keresett (207 ezer dollár/év), mint a lakosok legszegényebb egyötöde (6 ezer dollár/év). Tágabb kontextusban persze Hamilton Heights még mindig messze nem a gazdagok negyede. 2009-ben az egy háztartásra eső medián jövedelem 30 ezer dollár/év volt, míg egész New Yorkra nézve ez az összeg 50 ezer dollár/év (Forrás: City Data). Mégis, fontos tényező a terület sorsának alakulásában a nagyon gazdag (főként a Columbia egyetemen oktató) és nagyon szegény emberek ilyen közeli együttélése.

Heights.JPGHa közelebbről megvizsgáljuk azt a pár háztömböt, ahol én élek, akkor a következő etnikai arányokat kapjuk: 13% fehér, 28% fekete és 54% spanyolajkú. A pár utcával feljebb lévő statisztikai területen 10%, a néhány utcával lejjebb lévőben pedig csak 8% a fehérek aránya. Vagyis a közvetlen környezetemet tekintve viszonylag sok fehér amerikai között élek ahhoz képest, hogy milyen kép alakult ki Harlemről. Vajon csak statisztikai véletlen, hogy éppen ott magasabb a fehérek aránya, ahol én lakom? Vagy van benne valami törvényszerű?

A dzsentrifikációt többféle elmélet is próbálja magyarázni, melyek mind a kereslet és kínálat eltérő szerepét és súlyát hangsúlyozzák. A kínálati elmélet hívei szerint a dzsentrifikációt az ingatlan-befektetők generálják azzal, hogy – nagyon leegyszerűsítve – felkutatják a vonzóvá tehető, de az adott pillanatban alacsony státuszú, még kihasználatlan területeket. Miután olcsón megszerzik az ingatlanokat, azokat megpróbálják magasabb jövedelmű emberek számára vonzóvá tenni. A lakbér fokozatos növekedésével egyre több magasabb státuszú lakos kötözik be és lassan ki szorítják a régieket.

A keresleti oldalt hangsúlyozó elmélet szerint alapvetően a lakásigények alakítják egy-egy terület dzsentrifikációját. Sokan – pl. fiatal párok, diákok, művészek – nem tudnak és nem is akarnak elit környékre költözni és így olyan helyen keresnek lakást, amely olcsó, de mégis jó elhelyezkedésű. Noha ezek az emberek nem feltétlenül gazdagok, de azoknál mégis jobb módúak, akik a célterületen laknak. Jelenlétük vonzóvá teszi a korábban kevéssé elismert környéket, ami hosszú távon odavonzza a hagyományosabb középosztály tagjait – a lakbérek emelkedni kezdenek, a helyi üzletek átalakulnak az új lakosok igénye szerint és a régi lakók fokozatosan kiszorulnak. Hamilton Heights szinte tökéletes példája mind a kínálati, mind a keresleti folyamatoknak.

házunk 007_kicsi.jpgAz épület, amelyben lakom, a Rockledge Properties nevű cégé, amely kifejezetten harlemi ingatlanok felvásárlására specializálódott, és ahogyan honlapján is hirdeti, a „stratégiai elhelyezkedésű” ingatlanok felújításának szakértője. A Rockledge megbízásából a ház menedzselését az R.E.M. Residential végzi, amely elsősorban befektetési célból vásárolt ingatlanok kezelésével foglalkozik. A cég honlapja szerint az R.E.M. büszke arra, hogy megbízói számára a lakbérből származó bevételeket folyamatosan növelni, az épületre fordított kiadásokat pedig csökkenteni tudja. Mindkét cég retorikája és ingatlanbefektetési gyakorlata tudatos dzsentrifikációt tükröz. A Rockledge Properties Harlemnek azon területeire koncentrál, amelyek még nem annyira „népszerűek”, de felfuttathatók, és amelyek segítségével „fel lehet törni” a területet, vagyis ki lehet nyitni további befektetések felé.

Ami az R.E.M.-et illeti, az elmúlt két év során valóban emelkedett a lakbérünk (2800 dollárt fizetünk havonta egy négy hálószoba + nappalis lakásért) és megfigyeléseink szerint egyre több fehér és/vagy felsőbb osztálybeli embert költözik a házba (erre vonatkozóan sajnos nincsenek statisztikáim, de sokat elmond a helyzetről, hogy az ingatlanügynökök gyakran a mi lakásunkat mutatják be modellként az érdeklődő lakóknak – akikkel eddig találkoztam, mind fehérek voltak). A háznak természetesen megvan a maga „problémás” családja, akik éppen fölöttünk laknak: többgenerációs fekete család sok-sok gyerekkel és fiatallal; legalább tízen laknak együtt és a lakás nyilvánvalóan túlzsúfolt. Mint az R.E.M. egyik képviselője lakótársamnak többször elmondta, nagyon szeretnék, ha a család máshova költözne. Hogy ez tevőlegesen mit jelent, azt nem tudom, de feltételezhető, hogy a családot nem lehet csak úgy kiköltöztetni, mert valószínűleg az ő lakásuk is ún. lakbér stabilizáció alatt áll, így a lakbér viszonylag alacsony és a bérlőt védik a kilakoltatástól.

maggie's garden (2)_kicsi.jpgA házunkban és a környékünkön végbemenő változások tükrözik a nagyobb folyamatokat és valószínűleg az sem véletlen, hogy magát az épületet a Rockledge stratégiai ingatlannak nevezi. A ház mellett található a Maggie’s Garden nevű „közösségi” kert, amit egy üres, gazzal benőtt telken alakított ki a New York Restoration Project a 2000-es évek elején. A kert csak megadott időpontokban van nyitva, a fenntartását az alapítvány munkatársai és önkéntesei végzik. A kertben az olvasáson és beszélgetésen kívül nem sok mindent lehet csinálni és kifejezetten nem gyerekbarát. Mindeközben a házban élő gyerekek az idejük nagy részét a ház előtt, az utcán töltik. A kertet ki lehet bérelni különböző eseményekre, így legtöbbször nem a helyiek használják, hanem külső csoportok zártkörű események céljából. A kert névadóját, Maggie Burnett-et, aki kulcsszerepet játszott a kert kialakításában, még Obama elnök is kitüntette önkéntes munkájáért. Noha egy közösségi kert nagyon fontos érték lehet egy szomszédság számára, bárki is lakjon benne, Maggie kertje tapasztalataim szerint leginkább reprezentatív funkciókat lát el, és így nagyban hozzájárul a körülötte lévő ingatlanok értékének növeléséhez – ami hosszú távon megint csak a dzsentrifikációnak kedvez.

Ami a keresleti oldalt illeti, lakótársaimmal együtt tipikus „úttörők” vagyunk, vagyis olyan fiatal értelmiségiek, akik szívesen költöznek sokszínű, nem túl elit környékre (a lakótársamnak, aki fehér amerikai, fontos volt, hogy Harlemben éljen, mert a munkája miatt szoros kapcsolatot szeretne ápolni a „fekete közösséggel”), és ráadásul nincs is sok pénzük – de mégis több mint az itt élő emberek nagy részének. Talán az sem véletlen, hogy jelenlegi lakótársaim közül mindenki művész - a dzsentrifikáció előfutárai legtöbbször a bohém világból érkeznek.

bringa.jpgAmi engem illet, számomra fontos szempont volt a lakás kiválasztásánál, hogy ne kelljen 45 percnél többet biciklizni az egyetemre, és ilyen távolságban egyedül ez a lakás volt elfogadható árban – ez a fajta luxus a lakás kiválasztásánál, valljuk be, nagyon som embernek nem adatik meg.

Amikor a biciklimen ülök, a környéken sétálok vagy a helyi boltban vásárolok, sokszor van olyan érzésem, hogy eszköz vagyok az ingatlanbefektetők kezében és szőke, fehér, egyetemista biciklis lányként akaratlanul is hozzájárulok Harlem dzsentrifikációjához. Amikor a leendő fehér bérlők eljönnek megnézni a házat és a környéket, akkor engem (és a hozzám hasonló embereket) látva úgy érezhetik, hogy a hely nemcsak olcsó, de biztonságos is, hiszen olyanok (is) laknak itt, mint ők.

Az úttörők jelenléte bizonyos gazdasági folyamatokat is generálhat – a lakótársam például azóta vágyik a környéken egy kávézóra, ahova beülhet olvasni, tanulni, amióta ideköltöztünk. Pedig ez a típusú hely teljesen eltér a ma jellemző utcaképtől, amelyet a dél-amerikai gyümölcsöket, ételeket és árukat árusító boltok és utcai árusok, a Dunkin Donuts és az olcsó C-Town szupermarket dominál. A szórakozás, pihenés itt leginkább a köztéren zajlik például a fodrászüzletek elé kitett székeken, a parkban a dominóasztalnál és a házak lépcsőjén ücsörögve. Mégis, amikor most egy év után visszatértem, az első hír, amivel a lakótársam fogadott, hogy a szomszéd házban végre megnyílt egy kávézó, ahova be lehet ülni tanulni laptoppal.

harlem public.jpgEzen kívül, éppen megérkezésem napján nyílt meg a házunk földszintjén a tipikus amerikai kocsmák közé sorolható Harlem Public, amelynek a közönsége nagyon élesen eltér az itt megszokott arcoktól. Míg az utcán nagyrészt barna és fekete bőrű emberek vásárolnak és a beszélgetésekkor leggyakrabban spanyol szót hallani, addig a kocsmában – a kidobó emberen kívül –szinte kizárólag fehér, baseball-sapkás és strandpapucsos fiatalok iszogatnak. A kocsma mellett elsétálva többször elámultam, hogy vajon honnan és hogyan kerültek ide ezek az emberek, annyira sokkoló a különbség a kint és a bent között. Noha a fehérek hétköznapi jelenléte a környék utcáin egyáltalán nem markáns, a kocsma megnyitása azt jelzi, hogy elegendő kereslet van rá a környéken és hosszú távon valószínűleg ez csak növekedni fog.

Végül, két utolsó, de számomra igazán fájdalmas példa: az alatt az egy év alatt, amíg otthon voltam, mindkét, tőlünk pár utcányira lévő kedvenc mexikói éttermem bezárt – az egyik helyett olasz, a másik helyett amerikai nyílt, mindkettő jóval drágább, mint elődjük.

A változás a levegőben van, ez tagadhatatlan. Az, hogy egy környék változik, fejlődik alapvetően nem baj – a baj akkor van, ha ez a változás az eredeti lakosokat kiszorításával jár, akiknek még messzebb, és feltételezhetően egyre rosszabb helyekre kell költözniük. A döntés, hogy hol is lakjon az ember, nem mindenkinek adatik meg. Van, aki ott lakik, ahol tud, és ahol megteheti. Amikor pedig menni kell, akkor megy. Az olyan dzsentrifikálók, mint én és a lakótársaim, döntést hoznak, beköltöznek, majd észrevétlenül saját képükre alakítják a környéket. A helyzet iróniája, hogy pár év múlva valószínűleg nemcsak a régóta itt élő, szegényebb emberek számára, de számunkra sem lesz már megfizethető a környék. Az ingatlanpiac túllép mindannyiunkon.