Magyarországon is egyre gyakrabban merül fel az interkulturális kommunikáció kérdése kórházi közegben, amikor például egy cigány származású beteget nem-cigány orvos kezel, vagy amikor migráns betegek magyar orvoshoz, illetve magyar betegek külföldi orvoshoz kerülnek. Ezekben a helyzetekben az „orvos” és „beteg” szerepekből adódó konfliktusokon kívül az interkulturális ütközések is fontos szerepet játszanak. Elengedhetetlen tehát, hogy egy orvos szakmai tudása mellett interkulturális kompetenciával is rendelkezzen, vagyis azzal a képességgel, hogy felismerje, megértse és kezelni tudja a kulturális különbségekből fakadó feszültségeket.

Kétségtelen, hogy az emberi test alapvetően egy biológiai gépezet: a rák mindenhol rák és a tüdőgyulladás sem kultúrafüggő. Azonban a test működésére és gyógyítására vonatkozó elképzelések és gyakorlatok kulturálisan eltérőek. Nem minden közösség gondolkozik ugyanúgy betegségről, egészségről és halálról, és közösségenként eltérnek az orvos és beteg közti viszonyra vonatkozó elvárások, valamint egy kórház viselkedési szabályai is. Vagyis az orvosi egyetemeken tanított és a hazai kórházakban bevett gyakorlat is kulturálisan meghatározott. Mint más kulturális rendszerek, ez is bizonyos értékeken és elveken, valamint meghatározott ember- és test-képen alapul. A következőkben néhány olyan területet tekintek át, ahol konfliktus alakulhat ki, ha ez a kulturális rendszer más gyakorlatokkal és elképzelésekkel találkozik.

Az orvosi gyakorlat során érzékeny terület a térhasználat, és különösen a térköz-szabályozás. E. T. Hall amerikai antropológus megállapította, hogy minden kultúra meghatározza az adott kapcsolathoz megfelelő fizikai távolságot: más és más fizikai távolságot kell tartanunk attól függően, hogy szerelmünkkel vagy tanárunkkal beszélgetünk, vagy ha például előadást tartunk. Noha a szabályok minden kultúrában léteznek, a megfelelőnek tartott fizikai távolság mértéke eltérő és a szabályok létezése csupán akkor tudatosul, amikor azokat megszegik, vagyis nem tartják be az általunk természetesnek tartott távolságot. Jól példázza ezt a kórházi közeg: miközben orvos és beteg egymásnak teljesen idegenek – tehát nagy fizikai távolságot kellene tartaniuk – a gyógyítás az emberek intim terében zajlik, ami számos konfliktus forrása. A térköz-szabályozás különösen jelentős feszültségforrás lehet eltérő nemű beteg és orvos esetén, ha a származási közösségekben a nemek közötti érintkezés szabályai jelentősen eltérnek (pl. vallási előírások).

A betegségekről és gyógyításukról alkotott elképzelések szintén kulturális ütközéshez vezethetnek, mint például az Anne Fadiman amerikai antropológus által bemutatott Hmong család esetében, ahol az interkulturális félreértés megakadályozta egy súlyos betegség érdemi kezelését. A Vietnámból származó szülők kislányát az amerikai gyerekorvosok epilepsziával diagnosztizálták, miközben a szülők a rohamokat a szellem vándorlásának tudták be, ami az áldott állapot egy formája. A betegségek eredetéről alkotott elképzelések közötti különbségek hatalmas konfliktushoz vezettek: míg a nyugati orvosok a testet akarták „megjavítani”, addig a Hmong szülők a testet és a szellemet egységként kezelték. Az orvosok szemszögéből a szülők nem tartották be az utasításokat, míg a szülők ezeket csak részben értették (így nem is tudták betartani), és úgy érezték, az orvosok nem megfelelően látják el a gyereket. A félreértések sorozatának következtében a gyereket átmenetileg kiemelték a családból, majd állapota annyira leromlott, hogy végül vegetatív állapotba került. Az eset jól mutatja, hogy minden orvos számára, aki szakmáját egy kulturálisan sokszínű világ elvárásainak megfelelően kívánja gyakorolni, létfontosságú a különböző kulturális háttérrel rendelkező emberekkel való érdemi kommunikáció képessége.

Kulturálisan meghatározott az is, mit tartunk egészséges, ehető vagy ehetetlen ételnek. Meglepő eltéréseket mutat például, hogy mit tart egy közösség megfelelő ételnek egy csecsemő számára. Magyarországon egy csecsemő az anyatej után elsőként almát fogyaszt, míg ugyanezt a szerepet Kínában a rizs tölti be, Sierra Leonéban viszont senkinek nem jutna eszébe, hogy a csecsemőknek ne csípős ételeket adjon. Noha a különböző országokban élők valószínűleg meglepődnének a többiek választásán, minden szülőnek saját kulturálisan kódolt szokásai tűnnek a legelfogadhatóbbnak. Az ehető/nem ehető elválasztás is súlyos konfliktusokat okozhat a különböző kulturális hátterű emberek között. Sok helyen bizonyos rovarokat az ehető kategóriába sorolnak, míg nálunk éppen ellenkezőleg. Hasonló a helyzet a disznó- vagy libazsírral, amit Magyarországon előszeretettel fogyasztunk kenyérrel, máshol viszont ebben a formában ehetetlennek tartják.

Minden kultúrának megvannak a jellegzetes betegségei is, amiket máshol nem vagy másképpen diagnosztizálnak. Portugáliában például evés után néhány óráig nem szabad vízbe menni – kádban vagy tengerben fürödni, zuhanyozni –, mert az megállítja az emésztést és akár halált is okozhat. Tipikusan magyar betegség viszont a felfázás, amire számos más kultúrában nincs megfelelő szó. Jellegzetes vietnámi baj az ún. utazási betegség, ami bármilyen közlekedési eszközön – a repülőtől a szekérig – rátörhet az emberre, és akár bele is lehet halni. Végül, elterjedt betegség Latin-Amerikában az ún. nervios (idegek), ami hidegrázással és belső remegéssel jár, és mindenféle idegességre, pánikra utal.

Noha a tisztaságról és egészségről alkotott elképzelések a legtöbb kultúrában összefüggnek, az, hogy mi számít koszosnak vagy tisztának közösségenként eltér. A hagyományos cigány kultúrában például a test alsó és felső részét szigorúan el kell választani, ezért nem szabad együttmosni például egy zoknit vagy alsónadrágot egy inggel vagy pulóverrel. Ha a test felső és alsó részéhez tartozó dolgok keverednek például a mosógépben, az mocskosnak számít. Noha ez a rendszer különbözik az orvosi gyakorlat szerves részét képező higiéniai szabályoktól, az adott kultúra tagjai számára hatalmas jelentőséggel bír. Ezen kívül, bármennyire tudományosnak is tartjuk a higiéniai szabályokat, azok is egy kulturális rendszert alkotnak, mint például azok a kosz értékéről szóló viták is mutatják, mint hogy szabad-e engedni, hogy a gyerekek földet egyenek, illetve hogy milyen hatással van az immunrendszerre a folyamatos tisztálkodás.

Mindezeket a példákat akár el is vethetnénk mint „népi” hiedelmeket, de ez két okból sem lenne szerencsés. Egyrészt, fel kell ismerni, hogy a nyugati orvostudomány is egy bizonyos – és semmiképpen sem univerzális – értelmezési keret, ami meglehetősen intoleráns más értelmezési rendszerekkel szemben, amik az egészségre és betegségre vonatkoznak. Másrészt, sokan tartják magukénak a domináns nyugati mintától eltérő értelmezési rendszereket, így amikor a különböző rendszerek betegként és orvosként találkoznak, kulturális ütközés következhet be. Mint a gyógyítás folyamatának irányítói, az orvosoknak kiemelt felelőssége, hogy kommunikációjuk során tudatában legyenek a kulturális különbségeknek, hiszen az érzékeny területekből adódó félreértések felismerése és kezelése szó szerint életbevágó.

Udvarhelyi Éva Tessza

Eredeti megjelenés: Gyógyszerészeti és egészségügyi minőség és szervezetfejlesztési intézet (2012). Befogadó egészségügy  I.