2017. június 9 és 11. között részt vettem egy számomra nagyon különleges világtalálkozón Barcelonában, aminek a célja az ún. municipalista (magyar fordításban önkormányzó vagy önkormányzati) mozgalmak megerősítése és a már létező szerveződések közötti tapasztalatcsere volt. Én elsősorban azért mentem, mert évek ót foglalkozom a városhoz való joggal, és a Mártát a Magdolnának! kampány koordinátoraként életemben először önkormányzati politikában is részt vettem. A konferenciát a Barcelona en Comú nevű politikai mozgalom szervezte, amely 2 évvel ezelőtt átvette a hatalmat Barcelona önkormányzatában és azóta is modellként szolgál a városi igazságosságért küzdő mozgalmaknak arra, hogyan tudnak részt venni a politikában.

A Barcelona en Comú eredete a 15-M vagy Indignados (Felháborodottak) mozgalomig vezethető vissza, ami akkor született, amikor 2011-ben Spanyolország-szerte az állampolgárok tömegesen foglaltak el köztereket, hogy a szociális és gazdasági megszorítások ellen tiltakozzanak. A mozgalom közvetlen előzménye pedig a PAH (Plataforma de Afectados por la Hipoteca, Lakáshitelesek Mozgalma), amely tömeges szervezkedéssel, tárgyalásokkal és radikális akciókkal igyekszik megakadályozni a kilakoltatásokat –sikeresen. Ma Barcelona polgármestere az az Ada Colau, aki a PAH alapításában is részt vett és évekig küzdött lakhatási aktivistaként. A Barcelona en Comú nem tekinti magát pártnak, hanem egy olyan politikai platformnak, amely különböző területeken aktív állampolgárokat fog össze közösen lefektetett célok és értékek mentén. Ezek közül a legfontosabbak a társadalmi igazságosság, a részvételi demokrácia, az egyenlőség, az ökológiai fenntarthatóság és a városhoz való jog.

Barcelona egyébként nem az egyedüli város Spanyolországban, ahol baloldali társadalmi mozgalmaknak sikerült a régi politika képviselőit leváltani. Ilyen városok még Madrid, Coruna és Zaragoza is. Más városokban a képviselőtestületbe sikerült a városi mozgalmaknak képviselőket bejuttatni. A konferencia előzményeként egy átfogó kutatást is végeztek, amelynek során a világ minden táján felkeresték azokat a mozgalmakat, amik a városhoz való jogért szerveződnek és hisznek az önkormányzati politizálásban, vagyis indultak már választásokon, tervezik ezt vagy már hatalomra is jutottak. A konferencián összesen 180 város képviseltette magát (Budapestről úgy tűnik, én voltam egyedül) és jelen voltak municipalista mozgalmak az USA-ból, Varsóból, Belgrádból, Zágrábból, Brazília több városából, Olaszországból, Hong Kongból, Beirutból, Chiléből és Argentinából is.

Az a politikai áramlat, amit a konferencia tovább szeretne fejleszteni, a municipalizmus (municipalismo, municipalism), ami a demokráciát és a fenntarthatóságot a valódi helyi önkormányzatiságon keresztül tartja megvalósíthatónak. A municipalizmus gondolata a 19. században született meg Spanyolországban, amit azután a 20. században egy amerikai aktivista, Murray Bookchin fejlesztett tovább. Lényege, hogy a központosított állam helyett a hatalmat a helyi lakosok gyűléseinek kezébe kell adni, akik közvetlenül döntenek az őket érintő kérdésekben és a gazdaságot is helyi alapon szervezik meg. Ebben a modellben a képviselők a lakók delegáltjai, akik visszahívhatók és közvetlenül azoknak tartoznak elszámolással, akik megválasztották őket. Egy könnyen érthető angol nyelvű összefoglaló erről az irányzatról itt található, magyarul pedig az anarchizmus egyik irányzataként ez a szöveg foglalkozik vele. A fogalom egyébként Magyarországon sem ismeretlen, az 1840-es években municipalistáknak hívták azokat az ellenzékieket, akik a megyei önkormányzatiságért álltak ki. Ez a tanulmánykötet foglalkozik a 19. századi magyar rendi és megyei municipalizmus közötti vitával.

A párhuzamosan spanyolul és angolul folyó konferencia három fő téma köré szerveződött: a nemzetközi municipalista hálózat megerősítése, a politika feminizálása és a szélsőjobb megállítása. A legtöbb kerekasztal és műhely ezeket a kérdéseket járta körül különböző szempontokból, kiegészülve néhány olyan beszélgetéssel, amelyek kifejezetten gyakorlati tapasztalatcserére nyújtottak lehetőséget a résztvevőknek. Én összesen hat különböző beszélgetésen és műhelymunkán vettem részt, amikről most röviden beszámolok.

A konferencia nyitó beszélgetésén a politika feminizálásáról, vagyis a politikának a női szempontok és értékek szerinti átalakításáról volt szó. Ennek fő üzenete az volt, hogy a mozgalmaknak és politikai rendszereknek minden eszközzel lehetővé kell tenniük a nők egyenlő részvételét a döntéshozásban, támogatniuk kell a női vezetők kiemelkedését és a (szak)politikákban a női szempontok érvényesülését. Itt volt szó azokról a technikákról, amelyek segítségével a nők érdemben részt tudnak venni egy-egy találkozón (pl. gyerekfelügyelet, találkozók időpontjának tudatos megválasztása, moderálás formája), illetve arról, hogyan lehet a női szempontokat megjeleníteni a szakpolitikai döntésekben és folyamatokban. Ez az elv a konferencia szervezésében is kulcsfontosságú volt: a konferencia előtti este nagy köztéri tüntetést szerveztek, ahol a felszólalók mindannyian női polgármesterek vagy alpolgármesterek voltak, miközben az esemény minden beszélgetésén egyenlő arányban képviseltették magukat a nők és a férfiak. A nyitó kerekasztal-beszélgetésen több országból is részt vettek azok az aktivisták, akik a 2017. január elején szervezet globális tüntetéssorozat, a Nők Menetének szervezői voltak.

Részt vettem egy közösségi médiáról szóló műhelyen is, amit a Barcelona en Comú aktivistái tartottak. Itt amellett, hogy sok hasznos technikai információt kaptunk a Facebook és más közösségi média felületek működéséről, elsősorban arról volt szó, hogy hogyan függ össze a mozgalomépítés és a kommunikáció. Hangsúlyozták, hogy a sikeres mozgalmi kommunikációnak nem szabad csak az interneten keresztül folynia, hanem ugyanennyire fontos az élő párbeszéd az utcákon, tereken, közösségi központokban vagy akár a tömegközlekedési eszközökön. Az internetes és egyéb kommunikáció nem öncélú, csupán egy eszköz arra, hogy mozgalmat építsünk, aktivizáljuk az állampolgárokat és bevonjuk őket a közös munkába. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a közösségi média felületeken sem híreket kell közvetíteni az emberek felé, hanem segíteni kell egy olyan közös identitás kialítását, amellyel azonosulni tudnak. Nem hozzájuk kell beszélni, hanem párbeszédet kell velük kezdeményezni, hogy magukénak érezzék a témáinkat és be tudjanak kapcsolódni a mozgalomba.

A következő műhely a részvételi demokrácia konkrét eszközeit mutatta be azoknak az önkormányzatoknak – Zaragoza, Madrid, Barcelona, New York és a brazil Belo Horizonte – példáján keresztül, ahol ezeket már a gyakorlatban is elkezdték használni. Minden bemutatott város esetében közös volt az a törekvés, hogy olyan önkormányzati struktúrákat hozzanak létre, amelyek segítségével a város polgárainak két választás között is van érdemi beleszólása az ügyek alakulásába. Ilyenek például azok a digitális platformok, amiken keresztül lakosok konkrét városfejlesztési javaslatokat tehetnek (Decide Madrid), az önkormányzati képviselők havonta megtartott közösségi gyűlései, ahol az őket megválasztó emberek jelezhetnek vissza a munkájukkal kapcsolatban és azonosíthatják a következő feladatokat, a részvételi költségvetés és a városok közötti együttműködések olyankor, amikor a nemzeti kormányzat számukra nem elfogadható politikát folytat (pl. a menekültek befogadását illetően). Ebben a beszélgetésben minden felszólaló azt hangsúlyozta, hogy a részvételi folyamatokat jól meg kell tervezni, mert az emberek könnyen belefáradnak a végeláthatatlan beszélgetésekbe és ötletelésbe, ha nem látnak kézzelfogható eredményeket, és azt is, hogy az állampolgárokat is képezni és bíztatni kell arra, hogy részt vegyenek ezeknek a folyamatokban és ne hagyják a „vezetésre” a számukra fontos döntéseket.

Az első nap záró kerekasztalbeszélgetésében olyan városok képviselői beszéltek a municipalista tapasztalatokról, ahol ezeket már a gyakorlatban is érvényesítik. Ezek közül kiemelkedett a Rojavából, Észak-Szíria, egy kvázi autonóm térségéből érkezett delegált, aki egy számomra teljesen új világot mutatott be. A rojavai társadalmi forradalom gyökerei a kurd felszabadítási mozgalomban találhatóak, amely ma már kifejezetten a Murray Bookchin által bevezetett municipalizmus alapján szerveződik Törökországban, Szíriában és a Közel-Kelet más területein, ahol a kurdok kulturális és politikai jogaiért küzdenek. A kurd szabadságharcban központi szerepet játszanak a nők, amit Rojavában többek között a kettős elnökség, a kötelező nemi kvóta és a női részvételi terek megteremtésével biztosítanak. Ezt a független térséget a 2011-es arab tavasz és az azt követő szíriai polgárháború során alapították meg, miután a szír kormány nem tudta tovább érvényben tartani az addigi elnyomó, kizsákmányoló politikáját. Rojava a részvételi demokrácia, az etnikai sokszínűség, a szövetkezeti gazdaság, a vallásszabadság és a nők egyenlőségének elve alapján szerveződik, miközben folyamatosan katonai úton is védi függetlenségét.

A konferencia második napján tartották azt a műhelybeszélgetést, ami hozzám a legközelebb állt és témája az volt, hogyan lehet felépíteni egy a valódi önkormányzatiságot képviselő választási kampányt. Azért érdekelt ez a téma nagyon, mert a Mártát a Magdolnának! kampány koordinátoraként magam is megtapasztaltam, mennyire nehéz az árral szemben úszva egy részvételen alapuló, sikeres kampányt szervezni. A műhelybeszélgetésen részt vettek olyanok, akik megpróbáltak egy a részvétel és a társadalmi igazságosság iránt elkötelezett, független jelöltet bejuttatni egy helyi önkormányzatba, de sikertelenül (ilyen pl. a londoni Take Back the City), míg olyanok is, akik ezt az akadályt sikeresen vették és vagy bejuttattak több jelöltet is az önkormányzatba vagy át is vették a hatalmat (például a coruna-i Mare Atlantica). Érdekes volt megtapasztalni, hogy ezek a kampányok mennyire hasonló eszközökkel és elvekkel szerveződtek, mint amit 2017 tavaszán mi Bolba Márta jelöltsége kapcsán valósítottunk meg. Mindegyik kampány állampolgári kezdeményezésre indult és egy tágabb mozgalomba vagy kezdeményezésbe ágyazódott, amibe a pártokat meghívták támogatónak vagy résztvevőnek, de alapvetően önkéntesek szervezték, akiknek elegük volt az uralkodó hatalomból és bele akartak szólni a településük jövőjébe. Minden bemutatott kampány a személyes megkeresésre, a közösségi gyűlésekre és a közös programalkotásra helyezte a hangsúlyt. Mindannyian létrehoztak etikai kódexet a kampány szervezéséhez, amit azután a hatalomra kerülők az önkormányzatban is követtek. Mindegyiket közösségi finanszírozásból valósították meg, amelyben az átláthatóság nagyon fontos szerepet játszott.

Miközben megerősítő volt hallani, hogy a módszertan tekintetében jó úton jár(t)unk, a hallottak alapján nehéz volna megmagyarázni, hogy ugyanazzal a megközelítéssel egyes helyeken miért tud egy mozgalom eredményes lenni, míg más helyeken nem. Így ezt egyelőre mással nem tudom magyarázni, mint egyrészt a kulturális és politikai hagyományokkal (Spanyolországban például nagyon régi múltra tekint vissza a helyi közösségi szerveződés) és az uralkodó korszellemmel: azokban a városokban, ahol az emberek kritikus tömegének volt elege a korábbi hatalomból és azonosulni tudtak a mozgalmak által képviselt megközelítéssel, le tudták váltani az uralkodó hatalmat. Ahol ez nem sikerült, ott a társadalom még nem érte sem a felháborodottságnak, sem a politikai tudatosságnak azt a szintjét, ami az új típusú politikának teret tudott adni. Persze az is lehetséges, hogy a helyi lakosok már készen állnak a változásra, de a mozgalom egyelőre még nem tudta áttörni azt a kommunikációs és érzelmi falat, ami az ilyen jellegű változáshoz szükséges.

A konferencia záró eseményén – Ada Colau beszéde előtt, amit sajnos már nem tudtam meghallgatni – összefoglalót hallottunk arról, hogy mi a közös a világban folyó municipalista erőfeszítésekben. Noha az világosan látszik, hogy ezek a mozgalmak a globális kapitalizmus kritikájából indulnak ki, két oka is van annak, hogy a helyi önkormányzatiságra koncentrálnak. Egyrészt, meggyőződésük szerint a neoliberális politikák hatásait mindig helyben, a saját bőrükön tapasztalják meg az emberek, ezért ezeket nem lehet elvont fogalomként kezelni. Másrészt, a globalizációellenes mozgalmak hanyatlása után az „ott kell győznünk, ahol lehet” elve alapján a helyi politikában találták meg azt a terepet, ahol érdemi változást tudnak elérni. Ezért miközben nemzetközi hálózatot építenek, a napi munkájukban mindig a helyi igényekből indulnak ki, helyi politikai kampányokat szerveznek és a helyi lakosok részvételét erősítik. Közös még bennük, hogy kivétel nélkül intézményeken kívüli mozgalmakból indulnak ki és mindenhol kiemelt szerepet kapnak a nők.

Meggyőződésem, hogy erős állam nélkül nem lehetséges az igazságos társadalmi újraelosztás. Bizonyos területeken erős központi állami politika nélkül az önkormányzatiság olyan torz rendszerekhez vezethet, mint amilyen Magyarországon például a lakás- vagy szociálpolitika. 3200 királyság 3200 rossz megoldással. Ha csak a budapesti lakáshelyzetet nézzük, ahol 23+1 önkormányzat 23+1 rendszerben (nem) támogatja a lakhatást, egyértelmű, hogy a központi lakáspolitika hiánya tízezreknek okoz szenvedést. Vagyis az önkormányzatiság nem ad mindenre megoldást és sokszor kirekesztő, diszkriminatív helyzetet teremt, ahol valójában senki sem vállal felelősséget az állampolgárok alapvető szükségleteinek kielégítéséért.

Mégis, ez a konferencia nagyon nagy optimizmussal töltött el. Jó volt látni, hogy átgondolt, tudatos emberek mély meggyőződéssel dolgoznak a közösségeikért és nem ijednek meg attól sem, ha politikai szerepet kell vállalniuk, döntéseket kell hozniuk, esetleg egy több milliós várost kell irányítaniuk. És az is egyértelmű volt, hogy az önkormányzatiság és a részvételiség nem zárja ki az igazságos elosztásba vetett hitet. Hiszek abban, hogy egyszerre kell küzdeni a jó államért és a jó önkormányzatokért, amik egymást kiegészítve és egymást tiszteletben tartva működnek. Nemcsak a központi államot kell visszavenni az emberek számára, hanem az is számít, hogy egy önkormányzatban kik a vezetők, mennyire hajlandóak a helyi lakosokat bevonva kormányozni és mennyire fontos nekik a szolidaritás és az igazságosság. Budapesten is vannak olyan kerületek, ahol a szociális megszorítások közepette még mindig építenek szociális bérlakásokat (13. kerület) és ahol betiltották az elhelyezés nélküli kilakoltatásokat és bevezették a minimáljövedelmet (Zugló). Jelen pillanatban Magyarországon is van perspektíva abban, hogy a helyi szintből kiindulva változtassuk meg az országot. Ott kell nyerni, ahol ez lehetséges. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene küzdenünk a most uralkodó elnyomó rezsim ellen, ami az életünk minden szegletéből megpróbálja kiszívni a levegőt és csak a saját gazdasági és politikai hatalmát erősíti. Vegyük vissza a kerületeket, vegyük vissza Budapestet, vegyük vissza az országot!

Udvarhelyi Tessza