Köszönöm, hogy meghívtatok ide előadónak – nagy megtiszteltetés! Sokat gondolkodtam azon, hogy mit mondjak el ma este, és milyen tanácsokat tudok adni, mint vitaindító előadó. Aztán úgy gondoltam, hogy az én állampolgárrá válásom nagyon is személyes történetét osztom meg veletek, hogy ezzel világítsak rá arra, hogy mit gondolok azoknak az embereknek a szerepéről, akiket az egyetemek szocializáltak – a mi szerepünkről, az úgynevezett értelmiségéről. 

ceu.jpg

Pályámat kutatóként kezdtem, a rend és tisztaság kulturális konstrukciója iránti színtiszta tudományos érdeklődés vezérelt, kedvenc antropológusom, Mary Douglas nyomdokain haladva. Amikor tanulmányaim során hallottam az alkalmazott antropológiáról, az az érzésem támadt, hogy olyan kutatásokat kell folytatnom, melyek nemcsak nekem, hanem a társadalomnak is hasznosak. Ezen a ponton fogalmam sem volt róla, hogy ez mit jelent, de fontosnak tűnt… 

Kutatótársammal együtt hónapokig kerestük azt a témát, ami ennek a két kritériumnak megfelel. Aztán 2002-ben találtunk egy rövid cikket egy újságban, ami arról az új programról tudósított, amit Budapest főpolgármestere indított el, hogy megtisztítsa (igen, ezt a szót használták a cikkben) Budapest gyalogos aluljáróit három dologtól: a graffitiktől, az engedély nélküli árusoktól és a hajléktalanoktól. Csak hogy emlékeztessek ennek az országnak a mélyen gyökerező egyenlőtlenségeire: ez nem 2010-ben vagy 2014-ben történt. Ez 2002-ben volt, amikor a jelenlegi elnyomó rezsim még sehol sem volt. 

Beleástuk magunkat ebbe a témába, és három éven át ezzel foglalkoztunk. Ez alatt a három év alatt egyre dühösebb lettem amiatt, amit megtudtam. Az általunk készített interjúkban és a feldolgozott szövegekben Budapest politikusai és technokratái folyton arról akartak meggyőzni, hogy ők pusztán azt teszik, amit a város ún. rendes lakói elvárnak tőlük: hogy megtisztítsák a várost a nemkívánatos elemektől, és azt visszaadják nekünk, rendes embereknek. Más szóval, mint kiderült, a hajléktalan embereket az én nevemben kergették el, hogy kielégítsék az én képzelt igényeimet, mint fehér középosztálybeli lakos. 

Biztonságos középosztálybeli hátterem van, sok kiváltsággal. Ezek egyike a biztonságos otthon, a másik a szinte korlátlan hozzáférés a minőségi oktatáshoz. Bár bizonyos fokig tisztában voltam ezzel, ez a kutatás rákényszerített arra, hogy átértékeljem a saját helyemet a világban és mindazt, amit magától értetődőnek vettem. Igazi ébredési folyamat volt. Ami ennél fontosabb, hogy ez a kutatás rávezetett valamire, amiről addig nem is tudtam, hogy hiányzik: segített felfedezni a politikus énemet. Nemcsak magánemberként lettem dühös, hanem elgondolkodtatott az igazságtalanság újratermelésében betöltött szerepemről és arról is, hogy KI a felelős annak megváltoztatásáért, ami miatt dühös voltam. 

Miután befejeztük a kutatást, elkezdtünk gondolkodni azon, hogyan tegyük „a társadalom számára hasznossá”, ahogy azt oly sokszor hallottuk az iskolában. Felvettük a kapcsolatot különböző civil szervezetekkel, elküldtük nekik a tanulmányunkat, és tényleg azt REMÉLTÜK, hogy használni fogják az eredményeinket. Az egyik ilyen szervezet az Utca Embere, egy lakhatás jogáért küzdő aktivista hálózat volt. Ekkor változott meg az életem egyszer s mindenkorra. Ez a szervezet nemcsak megköszönte a munkánkat, hanem meghívtak minket, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Ha tényleg tenni akarunk valamit, akkor a felelősséget is vállalni kell érte – lényegében ezt mondták nekünk. Nem lehet csak REMÉLNI, hogy az ember tudományos munkája valakinek valahol majd hasznos lesz, hanem ténylegesen TENNI kell érte, hogy ez meg is történjen. Meg kell keresni a lehetőségeket, nem csak várni rájuk. Aktívan részt kell venni a civil társadalmi szervezetek és a társadalmi mozgalmak munkájában, ha VALÓBAN azt akarjuk, hogy használják a munkánkat. Ők soha nem fognak hozzánk jönni és a segítségünket kérni – nekünk kell odamenni és gondoskodni róla, hogy a felhalmozott tudásunk a lehető legtöbb emberhez eljusson. Ez az, amit nem tanítottak nekem az egyetemen. 

Végül valóban csatlakoztam ehhez a csoporthoz, és aktivista lettem. Az első néhány hónapban azt mondogattam magamnak, hogy kötelességtudatból vagyok ott: hogy folytassam a kutatásaimat, gondoskodjak róla, hogy a csoport megértse az eredményeinket, és megtanulja, hogyan használhatja azokat a saját céljaira. Aztán egy másik fontos dolog történt. 

2005-ben a budapesti közgyűlésben benyújtottak egy javaslatot, mely megtiltotta volna a koldulást Budapest minden közterületén. A csoport először nem tudta, hogy fel akar-e lépni a javaslat ellen. Mivel azonban ez a tanulmányunk egyik részletesen tárgyalt témája volt, történelmi és nemzetközi példák segítségével bemutattam az Utca Embere tagjainak, hogy a koldulás kriminalizálása nem más, mint a szegénység kriminalizálása. Némi győzködés után végül úgy döntöttünk, hogy fellépünk a javaslat ellen, én meg azon kaptam magam, hogy annak a tüntetésnek az egyik szervezője vagyok, ami a szavazás idején a városháza előtt zajlott. Győztünk, a tiltást nem fogadták el. 

Másnap villamoson utaztam, és ahogy a tüntetésen gondolkodtam, egyszer csak az erő nagyszerű érzése töltött el. Ezt azelőtt még soha nem éreztem, és soha nem fogom elfelejteni. Tudom, hogy ez egy kicsit giccsesen hangzik, de az volt az a pillanat, amikor valóban állampolgárrá váltam. Most már tudom, hogy addig egy állampolgár váza voltam. Életemben először ténylegesen beavatkoztam egy nagyobb közösség, a társadalom életébe, melyben élek, és ez egyszerre volt szükségszerű és felszabadító. 

Tehát én a kutatás jóvoltából találtam rá állampolgár mivoltomra, de csak úgy, hogy szándékosan túlléptem a tudomány határait, és személyes erőfeszítést tettem a változás kivívására. A REMÉNY nem volt elég. A cselekvés által váltam képessé arra, hogy felelősséget vállaljak a változtatásért. 

Sajnos az egyetememnek nem tetszett ez a kutatás, és a politikai ébredésem folyamatát sem nézték jó szemmel. Túlságosan kilógott a sorból: nem volt benne elég résztvevő megfigyelés, nem volt elég hivatkozás benne a szegénység kultúrájáról szóló szakirodalomra, és összességében túlságosan politikus volt. Hiszem, hogy az egyetemek nem szigetelhetik el magukat, nem bújhatnak el a tudományos tételek és protokollok falai mögé. Nem lehet, hogy csak tanulmányozzuk a szegénységet, de nem teszünk ellene semmit. A vegytiszta értelmiség képzése helyett az egyetemeknek fontos szerepe van abban, hogy olyan értelmiségiek kerüljenek ki onnan, akik nemcsak a tudományos, hanem a politikai felelősségüknek is tudatában vannak. 

Később rájöttem, hogy ha a kutatás valami olyan, ami engem politikussá tudott tenni és fel tudott szabadítani, akkor másokra is lehet ugyanilyen hatással, különösen azokra, akik az elnyomás és a kirekesztés legsúlyosabb formáitól szenvednek. A hagyományos egyetemi színtereken azonban éppen ezek az emberek nincsenek jelen – vagy ha igen, mindig ők a kutatás tárgyai. Elgondolásaikat és igényeiket mindig mások tanulmányozzák, ami nem vezethet a felszabadulásukhoz – inkább a tovább megbélyegzésükhöz. 

Miközben ezekkel a kérdésekkel küzdöttem, felfedeztem a részvételi akciókutatás világát, mint olyan megközelítést, amikor az adott társadalmi kérdésben érintett embereket nem úgy vizsgálják, mint egy laboratóriumban, hanem aktívan bevonják őket a kutatásba, hogy megérthessék a problémáik strukturális gyökereit, azután pedig cselekedhessenek a helyzet megváltoztatása érdekében. Ebben az esetben a kutatás kilép az egyetem falai közül, és a teljes értékű polgárrá váláshoz vezető út lesz – ami az elnyomott csoportok számára döntő az elnyomás elleni harcban. Az olasz filozófus Gramsci szerint potenciálisan mindenki értelmiségi, a kutatás pedig nagyon hatékony módja annak, hogy az emberek ne csak felismerjék politikai elnyomottságukat, hanem fel is vehessék ellene a harcot. Már jó néhány éve veszek részt különböző részvételi akciókutatásokban, ahol tudományos háttérrel nem rendelkező, gyakran minimális iskolázottságú emberek, akik különféle társadalmi elnyomás áldozatai, felfedezik a saját állampolgári mivoltukat és felelősségüket, miközben kérdéseket tesznek fel, adatokat gyűjtenek, válaszokat fogalmaznak meg és megtervezik a további cselekvést. 

Személy szerint én már nem igazán hiszek az egyéni kutatómunkában. A kollektív, részvételi kutatásban hiszek, ahol a tudás nem elvont tudományos eszmék vagy szakmai karrier építése érdekében halmozódik fel, hanem széles körben megosztásra kerül, és annak eszközévé válik, hogy az emberek politikai lénnyé váljanak. Más szóval az olyan kutatásban hiszek, mely olyan állampolgárokat nevel, akik vállalják a felelősséget a változásért. Hiszek benne, hogy az egyetemeknek fontos szerepe van az ilyen fajta kutatások megértésében, felkarolásában és támogatásában. 

Természetesen nem gondolom, hogy mindenkinek aktivistának kellene lennie, és hogy a részvételi kutatás az egyetlen értékes megközelítés a tudás felhalmozásához. Hiszem, hogy sok módja van annak, hogy felelősséget vállaljunk a változásért. De hiszem azt is, hogy az egyetemeknek olyan helyeknek kell lenniük, ahol ezek a kérdések nemcsak mint elvont témák vagy ami még rosszabb, mint kedves érdekességek vetődnek fel, hanem mint kulcsfontosságú politikai kérdések, melyekre mindenkinek meg kell találnia a maga válaszát. Azon a Magyarországon, ahol emberek tömegeit bélyegzik politikailag, gazdaságilag és társadalmilag feleslegesnek, az egyetemnek és az általa szocializált értelmiségnek vezető szerepet kell vállalnia abban, hogy segítsen mindannyiunknak felfedezni az állampolgár mivoltunk valódi jelentését, és harcolni azok ellen a politikai, társadalmi és gazdasági körülmények ellen, melyek mindannyiunktól elveszik az emberséget. 

Udvarhelyi Éva Tessza

Az előadás a CEU-n hangzott el az egyetemek változó szerepéről szóló szabadegyetemen. 

Szerző: evatessza

Címkék: előadás antropológia